2. fejezet - Adj egy esélyt

Vasárnap délután fél 4 van. And 30 perc múlva indul vissza Manchaster-be. Nagyon jól éreztem magam vele és nagyon örülök, hogy eljött hozzánk. Ezzel anyukám sem volt másképp.
-Nem is meséltetek, hogy volt-e valami érdekes még tegnap a plázaban?!-kérdezte anya, amikor vissza értünk a lakásba, miután lekísértük kereszt anyut.
-Ohm, semmi érdekes. Mert kellett volna valaminek történnie?
-Nem, csak kérdeztem.
-Akkor jó.-mondtam majd bezárkóztam a szobámba. Kellett egy kis egyedüllét. Egy kis csendes gondolkozás. Sok ilyet csinálok. Nem tudom miért, de sokat nosztalgiázok. Vissza gondolok a régi szép időkre, amikor még nem befolyásolta a magánéletemet a betegségem. Amikor félelem nélkül mehettem el bárhova. Vissza emlékszek a sok régi 'barátra' és az első fiúkra az életemben. Mindegyikben csalódnom kellett. Hm, úgy látszik nekem ezt lett megírva odafent. Csalódni sorban a szeretteimben. Ezért is van, hogy mára már nagyon nehezen engedek valakit a közelemben, vagy bízok meg benne. Ki kell érdemelni a bizalmasságom.
Épp zenét hallgattam, amikor megcsörrent a telefonom.
-Szia!-szóltam bele elsőként.
-Szia!-hallatszott a hívótól.-Mi újság kincsem?
-Nincsen semmi sem apa, itthon vagyok. És felétek mizujs?
-Felénk nincsen semmi. Azért hívtalak, hogy nem akarsz-e nálunk aludni? Hiszen olyan régen voltál!
-De, persze. Ez jó ötlet. Amúgy is hívni akartalak.
-Úgy is nyár van, én meg szabadságon vagyok egész héten, szóval akár jöhetsz holnap is!
-Okés, még megbeszélem anyuval és akkor szerintem holnap délelőtt megyek is!
*
Kiérve az ajtón elkiabáltam magam magam, hogy elmentem apához. Csak Victor volt otthon így hát ő válaszolt. Magam után csukva az ajtót elindítottam a zene lejátszót a telefonomon. Leszaladtam három emeletet, kizártam a biciklim és beleraktam a cuccomat a kosaramba. Kitoltam az ajtón, majd felszálltam az ülésre és elindultam. Az út 20 percből áll, ha sietek. De annyira régen bicikliztem már, hogy élvezni akartam, ezért egyáltalán nem siettem. Imádok biciklizni, mindig le tud nyugtatni. Csak felülök rá és szinte fél Londont végig kerékpározom. Mivel elég meleg volt, így csak a menet szél hűtött. Túlságosan is el voltam foglalva a gondolataimmal, amikor csak arra lettem figyelmes, hogy valakinek majdnem nekimentem.
-Jaj, nagyon sajnálom. Nem vettem észre..
-Semmi baj.-fordult meg egy mosollyal az arcán.
Én ledöbbentem. Meg se mertem moccanni. Megint előttem állt azzal az őrjítő mosolyával.
-Nekem... mennem kell. Szia.-épp felszálltam az ülésre amikor megfogta a felkaromat.
-Kérlek ne.-vissza néztem rá, értetlenül.
-M-mégis miért?-néztem le a kezére, majd fel rá, tele rémülettel.
-Jaj sajnálom. Nem akartam, hogy fájjon.-engedte el végre a kezem. Én gyorsan odakaptam a másikat és megfogva egy kicsit éreztettem vele, hogy fájt.
-Nem válaszoltál.
-Csak..csak mert..
-Mindegy. Jobbnak látom, ha elmegyek. Szia.-szakítottam félbe a dadogását
Most tényleg elindultam. Direkt kikerültem, hogy ne tudjon visszafogni, megint. Nem értettem mire föl akart még ott tartani. Hál' Istennek apa nem volt messze a helytől, ahol összefutottam Harold-dal. Van elég bajom nélküle is. Nem kell még egy pasi ügy is. Istenem, kérlek add, hogy ne érezzek semmit iránta.
Végre megérkeztem. A kulcsot becsúsztattam a zárba, elforgattam és benyitottam. Betoltam a biciklim, ledöntöttem és már vetkőztem is. Angelica, apa felesége és ő jöttek ki a szobájukból. Köszöntem nekik mire visszaköszöntek és adtam nekik 2 puszit, ahogy a családban szokás.
-Daisy?-Mire kimondtam, a testvérem meg is jelent. Igazából ő nem a vér szerinti, de akkor is így tekintek rá.-Szia!
-Na csá!
A köszönés után kivettem a táskámat és lerakva egy fotelba, ledőltem a kanapéra. Nagyokat sóhajtozva kezdtem el böngészni a telefonomat.
-Mi van veled?!-ült le a fejemhez Daisy.
-Ááá semmise.-érthetetlen mosoly fagyott az arcomra. Magam sem tudom miért mosolyogtam.
-Nem úgy tűűűnik.-húzta el a mondani valóját.-Nem tán egy fiú van a dologban?
-Én nem vagyok te!-kacsintottam rá.
-Na ez nem volt túl szép.-állt fel, mintha megsértődött volna.
-Ne csináld már, tudod, hogy csak viccelek!
-Tudom, de imádlak ugratni!-visszaült mellém.-De most mesélsz!
-Nem bánom, legyen.-mosolyogtam ismét leszegett szemekkel.
Elmeséltem neki az egész találkozásom Harolddal. Elmondtam, hogy egy suliba járok vele, és hogy teljesen megbabonáz, amit nem igazán tudok hova tenni.
-Az igen! És mire vársz?
-Ezt most hogy érted?
-Miért nem keresed meg? Figyelj, tudod, hogy hogy hívják, tudod hol tudod elérni és azt is, hogy nem vagy számára közömbös.
-Ez nem igaz. Mégis honnan veszed, hogy érdeklődik irántam?
-Az történet szerint ez a helyzet.
-Akkor sem fogom keresni. Megvárom míg a fiúk lépnek. Ezt te is jól tudod.-dőltem hátra.
-Ha minden lány az ellenkező nemtől várja a kezdeményezést, akkor szép lassan kihalnánk.-bökött oldalba, azzal a céllal, hogy szedjem össze magam és cselekedjek. Mosolyra késztetett ezzel.
-Legyen! De, ha leráz, az a te hibád lesz!-böktem vissza.
-Én mindig igazat mondok! És most nyomás a gép elé, és írj rá! Én hozok egy kis csokit. Kérsz? Várj, ez hülye kérdés volt.-és már el is ment.
Nagy nehezen oda vonszoltam magam a számítógép előtt álló székhez és belehuppantam. Már be volt kapcsolva a szerkezet, így csak gyors megnyitottam a böngészőt és bejelentkeztem Facebook-ra. Nagy meglepettségemre, volt egy üzenetem. Megnyitottam.

'Szia. Nem válaszoltam a kérdésedre a téren. Ha nem bánod, most megválaszolnám. El kell, hogy mondjam, mert nem tudom tovább magamban tartani. Már egy éve, hogy nagyon tetszel nekem. Nem bírlak elfelejteni. Tudom, ez most furán hangzik, de így igaz. Azokkal a parasztokkal is csak azért vagyok, hogy közelebb kerüljek hozzád. Nagyon sajnálom, amit a pláza közepén műveltek veled, ezért is mentem oda segíteni. Nem gondoltam, hogy ilyen durván fogsz lerázni, de mint mindenki tudja rólam, nem adom fel könnyen. Viszont minden jóval jár egy kis rossz is. Ez a rossz az, hogy nem merek kezdeményezni. Ezzel az üzenettel, csak azt szerettem volna elérni, hogy átgondold a rólam alkotott első véleményedet. És ha van kedved, összehozhatnánk egy igazi találkozót és nem csak a véletlenre hagynánk. Adj egy esélyt. Ezúttal is arra kérlek, hogy ha ezt elolvastad, akkor reagálj rá. Bármi is legyen a válaszod, én kíváncsi vagyok rá. x'

-Istenem.-ekkor vettem észre, hogy végig nyitott szájjal olvastam.-Daisy, gyere gyors!-kiabáltam.
-Itt vagyok már, mi az?
-Olvasd el!-mutattam a monitorra.
A kezembe nyomta a csokimat és elkezdte olvasni. Ő sem reagált rá másképp.
-Mi a??!-nézett rám értetlenül.
-É-én sem értem.-a billentyűzetre tettem a kezem, azzal céllal, hogy visszaírok neki.
-Mit akarsz neki visszaírni?
-Még fogalmam sincs. Szerinted?
-Szerintem egy találkozásba nem fogsz belehalni.
Elvette a kezem és elkezdett ő írni.
-Mit csinálsz??
-Nyugi. Nem írok semmi rosszat.

'Szia. Ez most meglepett. A vallomást nem tudom hova tenni, de a jó hír az, hogy elfogadom a meghívást. Mikor, hol?'

-Jajj ne már!! Nehogy ezt elküldd! Én nem vagyok ilyen közvetlen.-de késő volt, már megnyomta az entert.
-Nyugodj már le!
-Okés.
-Na végre. És most várjuk, hogy megírja.
*
Már vagy 2 órája le sem bírom venni a szemem a gépről. Folyamatosan frissítek, hátha vissza írt. De sehol semmi.
-Gyere kincsem. ebéd!-hívott apa az asztalhoz.
Felálltam és oda ballagtam. Mindenki oda ült a meleg leves elé, majd egy 'Jó étvágyat' után elkezdtük szürcsölni, mert még forró volt. Mikor végeztünk a levessel, én megfogtam a koszos tányérokat, segítve Angi-nak a pakolással. A másodikkal kiérve leültem és kiszedve a tálból a tört krumplit egy hangot hallottunk meg. Daisy-vel egymásra néztünk, és egyszerre felpattanva elkezdtünk futni a számítógéphez. A szüleink értetlenül néztek ránk. Oda érve, gyorsan kinyitottam az új üzenetem.

'Ma éppen rá érek. Délután 5 órakor a Big Ben előtt találkozzunk. Legyél csinos, mert vacsorázni megyünk! Most mennem kell. Kérlek légy ott! x'

Ránéztem a nővéremre és pár másodperccel utána ő is rám nézett, majd halkan elkiabáltuk magunkat. Vissza ültünk, mintha semmi sem történt volna.
-Lányok, e-ez mégis mi volt?- röhögték el magukat apáék.
-Áá semmi.-mosolyogtunk egymásra Daisy-vel.

Miután megebédeltünk és bepakoltuk a mosatlant, a szüleink elmentek aludni egyet. Mi pedig leültünk a nappaliba.
-Ki kell találnunk, hogy mit vegyél fel!-kapcsolta be a tv-t.
-Szerencse, hogy elhoztam magammal azt a ruhát, amit még And-del vettünk a plázában. Viszont meg kell ígérned, hogy segítesz elkészülni, ha már a te kezed is benne van, hogy 'randizni' hívott!-kacsintottam rá.
-Nem kell kétszer megkérned!!
-Már is várom!!
-Ahogy én is! De most pihenjünk le, nagy este elé állsz!-majd be ment a szobájába. Én bólogattam és a nappaliban maradtam.
Kapcsolgattam össze-vissza. Nem nagyon érdekeltek a műsorok. Csak mosolyogva nyomogattam a távirányítót.
A hasamban egyre furább érzés vette kezdetét. Nem foglalkozva ezzel felkeltem és bementem Daisy-hez, hogy felkeltsem.
-A hajsütővast már bedugtam, hogy felmelegedjen. A sminkemet elkészítem, szóval ahogy felkelsz már jöhetsz is betartani az ígéretedet!
-H-hány óra van?-ásított egyet.
-Fél 3 múlt 5 perccel. Kérlek segíts, mert el fogok késni!-mondtam neki, majd kimentem a fürdőbe.
A sminkemmel gyorsan elkészültem, mert nem szeretem túlzásba vinni.

Mire végeztem, pont megjelent Daisy. A kezébe nyomtam az eszközt és leültem egy már előre bevitt székre. Elég nagy és hosszú hajam van, ezért kell a segítség. Majdnem 2 órás lett a művelet, de megérte.

Megköszöntem egy öleléssel, majd bementem a nappaliba a ruhámért. Először felvettem egy  fekete topot, majd felhúztam rá a már kivasalt, új szoknyámat.

-Te mégis, hova készülsz?-érkezett meg apa, miután felöltözve kimentem a szobából.ű

-Öhm...

-Randira fog menni!-segített ki a testvérem.

-Ó, értem!-mosolygott rám.-Amúgy meg gyönyörű vagy, mint mindig!

-Szerintem is nagyon jól nézel ki. Ha nem szeret beléd azonnal, akkor meleg!

-Persze.-nevettem el magam.-De azért köszönöm.-mosolyogtam majd megöleltem.

-Tudod, hogy szívesen tettem.-ölelt vissza.-De ideje indulnod, mert már háromnegyed 5 van.

-Elvigyelek?-jött oda hozzám apukám, amíg vettem fel a cipőmet.

-Azt nagyon megköszönném, mert elfáradnék, mire odaérnék.

-Akkor öltözök és mehetünk is!

Én még felvettem kardigánomat, megfogtam a kis masnis táskámat és elköszöntem. Angi és Daisy sok szerencsét kívántak, majd elköszöntek ők is.

Beülve a kocsiba elmondtam, hogy hol találkozok Harold-dal. Elmeséltem neki, hogy ki ő és hogy nagyon bejön, annak ellenére, hogy kikkel volt akkor. Mint mindig, most is adta az 'aggódó' apát, de én csak nevettem rajta, mert tudom, hogy annak örülne ha végre boldog lennék. Öt perc múlva meg is érkeztünk a Big Ben-hez. 

-Köszönöm a fuvart!-hajoltam vissza autóba, miután kiszálltam.

-Nagyon szívesen! Hívj, ha jöhetek érted! Szervusz, érezzétek jól magatokat!

-Rendben, szia!-csuktam be az ajtót. Még integettem neki, amíg le nem fordult a sarkon.

Miután elment, megfordultam és ránéztem az órára. Ilyenkor, sötétben a legszebb London.

Pont 5 óra van. Túl pontos voltam. Nem szeretek pontos lenni, de most már mindegy. Harold-ot pedig sehol nem látom. Utálok elsőként érkezni és várakozni.

Fél 6 van. Fél órája késik. Szerintem már nem is fog jönni. Csak átvágott. Nagyon vicces, remélem jót röhög azon, hogy csak ugratott és én meg hittem neki. Nem baj, én most inkább felhívom apát, hogy jöjjön értem. Miközben kerestem a számát, elindultam. 

-Hova, hova?-fogta meg valaki a csuklómat. Ijedten fordultam meg.-Csak nem gondoltad, hogy elmész?

1. fejezet - 'Harry Styles'

-Sajnos a gyulladás ismét nagyobb a normálisnál. Ez így nem jó. Már majdnem egy éve nem javul az állapota, sőt egyre rosszabbul lesz. Ki kell találnunk valami mást, amivel ezt kezelni lehetne. Ugyan is ez a gyógyszer már nem hatásos nála.-hallottam, ahogy a doktor beszél az anyukámmal.

Egy újabb nap a klinikán. Egy újabb rosszul lét, ami lassan 2 hete kínoz. Mindent próbáltunk már szinte. 8 év húzós idő. Ez az évem pedig elképesztően gyötredelmes és szánalmas volt.
16 éves vagyok, gyógyíthatatlan beteg. De kezelhető. Anyukám mindig azzal nyugtatott, hogy az orvos tudomány fejlődik és meg fognak gyógyítani végleg. Meg mondom őszintén, hogy én már nem is akarom, hogy meggyógyítsanak. Megtanultam ezzel együtt élni és csak bekavarna ha minden megváltozna. Persze a reményt nem adtam fel. Nem is fogom fel adni soha, engem nem olyan lányból faragtak. De egy idő után minden ember megunja. Én is meguntam az egészet. Ráadásul az egész rosszullétemre rádobott egy lapáttal az is, hogy új suliba kezdtem járni. Egy régi barát se tartott velem. Az új osztályban pedig csak csúfoltak és kinevettek. Volt amikor a hangomat, volt amikor a nevetésemet vagy éppen a kinézetemen nevettek. Legtöbbször csak elfutottam volna innen messzire.
Az ajtó csukás ébresztett fel álmomból. Hmm, bárcsak álom lett volna. Anya jött be, hogy hozzon nekem egy kis ételt és valami érdekeset, hogy ne unatkozzak. Mivel még aludtam, ezért halkan kipakolt, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Erre kinyitottam a szemem és mosolyogtam rá.
-Aludj még nyugodtan drágám, este szerintem alig tudtál elaludni.
-Nem, nem szeretnek már. Kihasználom azt a pár percet míg nem mész el dolgozni. Beszéltél az orvossal?
-Igen.
-Mit mondott?-ültettem fel magam az ágyon.
-Azt mondta, hogy van egy másik fajta gyógyszer, ami elméletileg eddig bevált az ugyan olyan betegeknél, mint te. Ez több ezer dollárba kerülne. El mondta, hogy megpályázzuk és reménykedünk, hogyha megkapjuk az engedélyt akkor ez végre segíthetne rajtad.
-Értem.-szegeztem le a szemem és a kemény paplant kezdtem birizgálni.-Egyébként köszönöm az újságot és az ennivalót.-mosolyogtam rá.
-Nincs mit. Tudom, hogy úgy sem eszed meg az itteni kaját.-mosolygott vissza.
-Szeretlek!
-Én is téged Grace!-nyomott puszit a homlokomra.-De most mennem kell, délután ahogy csak tudok jövök be hozzád, hátha ma kiengednek! Szia!
-Szia.-suttogtam.
*
Délután fél 3 van. Anya elméletileg 2 óráig dolgozik, ami azt jelenti, hogy bármikor megjelenhet.
Annyiból végül is jó, hogy nyári szünet van, hogy így nem kell hiányoznom a suliból. Az idei tanévben nagyon sokat hiányoztam a különböző rosszullétek miatt. folyamatosan a klinikán kötöttem ki napokra. Így elég nehéz kapcsolatot létesíteni az osztály társaimmal . Tehát nincsen egy olyan barátnőm vagy esetleg barátom, akivel beszélni tudnék erről a dologról. Túlságosan is gyerekek még ahhoz, hogy megértsék ezt az egészet.
-Hahó, itt vagyok, szia!-jött be anyu.
-Na végre! Hoztál ebédet?-kérdeztem.
-Nem ettél semmit az ebédből, ugye eltaláltam?-bólogattam.-De amúgy igen, hoztam. Tessék itt van.-nyújtotta felém az ételt.
-Köszönöm szépen!
-Volt bent nálad a doktor úr?
-Nem. Mert itt van?
-Nem tudom, még nem láttam de kinézek.-kinézett a folyosóra, majd visszafordult hozzám.-Itt van, beszélek vele, hogy akkor haza jöhetsz-e!
És kiment a folyosóra. Pár perc múlva vissza is jött.
-Na? Mit mondtak?-támadtam le a kérdéseimmel.
-Azt mondta, hogy ma haza mehetünk, de 2 hét múlva vissza kell jönnünk a rutin vizsgálatokra. Úgyhogy gyere, pakoljunk és öltözzél.
-Rendben.-kipattantam az ágyból és elkezdtem levetni a pizsamámat, hogy végre felvegyek valami normális göncöt.
Anya elkezdte belepakolni a bőröndömbe a többi dolgaimat, hogy haladjunk.
-És Victor otthon van?-kérdeztem az öltözés közben.
-Szerintem Carmen-nél van.
Victor az 5 évvel idősebb bátyám. 21 éves, de még mindig otthon lakik, velünk. Carmen pedig a barátnője. London elég nagy város, mégis abba az iskolába jár, amibe én. De igazából ez egyáltalán nem zavar. Már régóta együtt vannak, aminek örülök, mert a testvérem nagyon megérdemli Őt.
-Zara pedig a nagyszüleinél van, majd ha megyünk haza akkor elmegyünk érte.
-Itt van anyuka a zárójelentés, kérem írja alá és már mehetnék is haza.-jött be a nővérke egy papírral a kezében.
-Tessék. Köszönjük szépen, viszont látásra.-adta vissza az aláírt dokumentumot. Megfogta a táskámat én meg a kardigánomat és az üdítőmet és kimentünk a szobából. Elköszöntünk a nővérektől, akik jó egészséget kívántak nekem. Hívtuk a liftet és miután leértünk, vettem meg az automatából egy forrócsokit és kisétáltunk a kocsiig.
*
Egy negyedóra múlva haza is értünk, Zarával együtt. Borzalmas volt ez a másfél hét abban a bezárt szobában. Olyankor az életkedvem is elmegy a bent léttől. Amikor végre felértünk a lakásba, én bedőltem az ágyamba és csak annyit mondtam, hogy 'Otthon, oly édes otthon.' . Anya mosolyogva jött be hozzám, majd befeküdt mellém. Nem kellett sok idő, a 4 éves húgom és csatlakozott hozzánk.
-Tudod ki hívott fel reggel?-nézett rám anyukánk.
-Kicsoda?-kérdeztem rá.
-Keresztanyukád, Andrea!
-Komolyan? Te jó ég! Már lassan 2 éve nem láttam!
-Igen tudom. Szóval ideje volt már, hogy felhívjon.
-Na, de mit mondott?
-Azt, hogy jövőhéten szabadságon van, úgyhogy eljönne 2-3 napra.
-Végre már! Rendben jöjjön csak! És akkor mikor jön? Vagyis melyik nap?
-Elvileg pénteken. Délben végez a munkahelyen, haza megy a cuccáért és már indul is. Szóval olyan délután 4-5 óra fele itt lesz. Azt is említette, hogy mivel nem küldött neked az elmúlt időkben semmi ajándékot, ezért elmentek majd a plázába egy kicsit vásárolgatni.
-Ez az!-törtem ki magamból és örömtáncot kezdtem járni. Természetesen a húgom röhögve fetrengett. De ez érdekelt a legkevésbé.
Alig várom már, hogy együtt legyek And-del. Ő olyan nekem, mint a legjobb barátnőm és a második anyukám. Sajnos neki nincs gyereke, szerencsére így sokat volt velünk, bár mostanság nem nagyon érdeklődött irántunk. De nem baj, az a lényeg, hogy most jön!
**
Péntek, reggel 10 óra van. Nem rég keltem fel az ágyamból, csak hogy egyek valamit reggelire, hogy utána be tudjam venni a gyógyszereket. Ezt követően gyors felöltöztem és megnéztem a cetlit amit anya ír minden reggel mielőtt elmennének dolgozni.
'-Teregess ki
-Mosogass el
-Gyors szaladj végig a porszívóval a lakáson! P. Anya'
Kiteregettem gyorsan, hogy ne gyűrődjenek a ruhák és hogy mire anya haza ér, megszáradjanak, majd visszadőltem az ágyamba és bekapcsoltam a laptopomat. Hallgattam egy kis zenét és olvasgattam néhány cikket.
A nap során még megcsináltam amit kért tőlem anyu, majd vártam a délutánt.
Keresztanyukám 5:43-kor érkezett meg hozzánk, így feleslegesnek tartottuk elmenni 2 órát vásárolni. Úgy döntöttünk, majd holnap ebéd után elmegyünk.
Ez így is történt. Ebéd után megbeszéltük, hogy amíg anya elaltatja Zara-t, addig mi odamegyünk.
Fogtuk magunkat és elautóztunk. A pláza egy fél órára van tőlünk. Miután leszálltunk azonnal bementünk és megcéloztuk az első boltot. Az egész épület 3 emeletből áll. Mivel a bejárat a középső szintnél van, így ott kezdtünk szétnézni meg vásárolgatni. Szépen haladtunk butikról-butikra. Miután végigjártuk, felmentünk a 3. emeletre. Éppen kijöttünk az egyik boltból, amikor észrevettem valakiket.
-Na ne. Csak ők hiányoztak.-torpantam meg.
-Mi a baj?-lépett vissza hozzám And, mivel Ő tovább ment.
-Az-azok a fiúk, a-a bajok.-dadogtam össze-vissza.
-Mi van velük? Kik Ők? Ismered Őket?-kérdezősködött.
-Sajnos igen. Három közülük az osztálytársam a másik három pedig végzős a sulimban.-válaszoltam.
-És..-kezdett volna mondani valamit, de belé fólytottam a szót.
-Kérlek, csak menjünk a másik irányba!
-Rendben, Grace, nyugi!-engedett a kérésemnek.
Szerencsére nem kérdezősködött, mert tudja, hogy ha van valami amit elmondanék neki, azt a kérése nélkül elmondanám. Így csak tovább nézelődtünk.
-Jaj, venni akarok magamnak egy kabátot őszre!-mutatott be egy boltba.
-Menj csak nyugodtan, én itt kint megvárlak.-mosolyogtam neki és intettem a fejemmel, hogy menjen be.
-De nem baj?
-Ne aggódj, elleszek!
-Akkor rendben, mindjárt jövök!-ezzel el is tűnt.
Már 5 perce bent volt, amikor az történt amit végképp nem akartam. Újra megjelentek azok a fiúk, akiket ki nem állhatok. De már túl késő volt ahhoz, hogy bemenjek gyors az üzletbe, avagy elmennék a másik irányba. A hátam mögött jöttek és amikor oda értek hozzám úgy nekem jöttek, hogy a földre estem. Ők jóízűen nevettek ezen az egészen. Én annyira nem találtam ezt az egészet mulatságosnak. Sajnos a könnyeim sem ezt sugalták rólam. Egy pár másodpercig még ott térdeltem négykézláb, amikor elég homályosan, de megláttam egy pár cipőt a szemem előtt. Nem sokkal később egy hang is társult hozzá.
-Minden okés? Jól vagy?
-Öhm, igen. Persze, minden rendben. Mégis mi lenne?-álltam fel a földről meg porolgatva a nadrágomat.
-Sajnálom.
-Mégis mit?-ekkor felnéztem a bizonyos személyre és nem hittem a szememnek. Az a fiú volt, aki ott volt a többiekkel.-Mit akarsz?-léptem hátrébb tőle két lépést, mert féltem.
-Nyugodj le kérlek!-jött hozzám közelebb, miközben én folyamatosan hátráltam tőle, ijedt arccal.
-Mi folyik itt?-lépett közbe And.
-Semmi. Kérlek menjünk haza!
-Jól van, ahogy akarod.-még egy pillantást vetett a göndör hajú, smaragd zöld szemű srácra, majd elindultunk. Én rá se mertem nézni, úgy hagytuk ott.
Az egész úton azon gondolkodtam, hogy miért segített nekem. Nekem?! Egy olyan srác, aki a kinézetével teljesen elvarázsolt. Pedig Ő is ott volt azok közt a fiúk közt, akik leégetnek és megaláznak állandóan. Vajon miért jött vissza hozzám? Miért érdekelte Őt egy olyan kis senki, mint én? Nem tudom miért tette ezt. Minden esetre jól esett, csak éppen hihetetlen.
Sikeresen haza értünk faggatás nélkül. Ezt szeretem annyira a keresztanyukámban. Mindig érzi, hogy mikor kell kérdezni tőlem, és mikor jobb ha megvárja míg magamtól kezdek el beszélni. Otthon a gyors 'divatbemutató' után megvacsoráztunk és megfürödtünk. Anyukám még bement egy kicsit beszélgetni And-del, én addig felmentem a sulim honlapjára és meg kerestem a végzősök képeit. Nem kellett sokat keresgélnem. Hamar megtaláltam azt az osztályt amit kerestem, és azt a személyt is. A képe nézegetésével időztem egy kicsit, majd végre elolvastam az alatta álló nevet.
'Harry Styles'