7. fejezet - Átverve

Először is, szeretném megköszönni a több mint 500 oldalmegjelenítést! Tudom, hogy nem sok, de én pozitív vagyok és csak reménykedem, hogy ez sokkal több is lehet. Továbbá, ha tetszik egy fejezet, kommentelhetnétek, vagy fel is iratkozhattok! Nagyon örülnék neki, ha elmondanátok a véleményeteket! Pipálni is ér egy-egy rész végén! Na de itt van a 7. fejezet. Jó olvasást! :):)

x Csilla

-Szia.-mondta lágyan egy vigyorral az arcán, mire nekem is mosolyognom kellett. Nagyot pislogtam, ezzel jelezve a köszönésemet, mivel még nem tudtam hangot kipréselni magamból. Bár próbálkoztam vele, de csak egy kis szájtátásra jutotta.

-Igazából, most szólnom kéne valakinek, de nincs túl sok kedvem felállni mellőled.-sóhajtott egyet.-De muszáj lesz, előbb utóbb.-felállt a székről, majd közelebb jőve hozzám, egy puszit nyomott a hajam és a homlokom találkozásánál. Eltávolodva tőlem, kiment az ajtón, maga után egy kissé behajtva. Míg orvost hívott, én próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy megtudjak mozdulni.

Az ágyam mellett lévő kis szekrényen egy pohár vizet pillantottam meg, mire megéreztem, hogy az egész torkom teljesen ki van száradva. Nos, ez van ha az ember több mint 24 óráig eszméletlenül fekszik. Szembesített a ténnyel a tudatalattim. Muszáj volt innom egy keveset, így hát nagy elhatározásomra először csak az ujjaimat mozdítottam meg. Az egész jobb oldalam zsibbadt az egy helyben fekvéstől, ezért még nehezebb volt a feladat, amit kitűztem célomként. Egy elég erős fájdalom futott át rajtam, amikor végre sikerült mind az öt ujjamat megmozgatnom. Ezután a csuklómra tértem át, majd a könyökömre, és végül a vállamat is sikerült egy kissé megemelni. Természetesen az egésszel együtt fájdalom is járt. Éppen nyúltam a pohárért, amikor Harry az orvossal és egy ápoló nővel visszajött. 

-Oh, Ms. Phipps. Jó újra ébren látni.-mosolyodott el-Mit akar a kezével?-kérdezte kíváncsian mellém érve, mire én letettem a fáradt jobb karomat, majd utalásként ránéztem a vízre.-Szomjas?-pislogtam egy igent.-Értem. Mrs. Hammel, megtenné, hogy odaadja neki a folyadékot a szekrényről?-utasította a nővért. Ő pedig egy bólintás után megfogva a tárgyat, a számhoz emelte, hogy ihassak. Be kell valljam, rettentően jól esett. Szinte színig volt a pohár, de mind megittam.

Egy mély levegő után a doktor lehajtotta rólam a takaró felső részét. Ekkor szembesültem azzal, hogy mit akar tenni. Megfogta a felsőm alsó szegélyét, mire én kikerekedett szemekkel néztem és kerestem Harry-t. Szerencsémre pont visszanézett rám és így észrevehette, hogy valami baj van.

-Várjon! Szerintem mondani akar valamit.-állította le az orvost, aki felém nézett. Én pedig próbáltam felvilágosítani a helyzetről, hogy itt van egy fiú is, akinek nincs túl sok köze a pólóm alatt találhatóakról.
-Azt szeretné, ha kifáradna Mr. Styles?-igen, hál' Istennek megértette. Egy picit bólintottam, így megadva a kérdésre a választ, amire hátranézett az említetthez.
-Persze. Öhm, azt hiszem kint várakozok.-reagált, de kis zavart láttam az arcán. Mintha természetes lett volna, hogy végignézheti.

Mikor kiment, a doktor meghallgatott, megvizsgált, kikérdezett alap dolgokat, hogy hol fáj, és lenne-e még valamire szükségem, mielőtt kimegy. Nemet 'mondtam', majd Loreen nővérrel együtt kimentek. Távozásuk után nem sokkal vissza is jött Harry, majd egy gyors 'Minden rendben?' kérdés után leült mellém. Bólintottam egyet válaszul, majd mosoly ült az arcára, amit muszáj volt nekem is követnem. De ahogy sikerült megtennem, neki azonnal lefagyott. Kérdően ránézve arra kértem, hogy mondja el, mi bántja.

-É-én csak - kezdte nehézkesen mondanivalóját - sajnálom.-látszott rajta az őszinteség. Egy bíztató vigyort vetettem felé, mert azt hittem ettől jobb kedve lesz, de tévedtem. - E-ezt nem úgy értettem, mint ahogy gondolod. Már mint, - nagy és mély levegőt vett, majd folytatta. - m-miat-tam kerültél be a kórházba. - arcát a kezébe temette, mert nem akarta látni a reakciómat. Azt hittem végzet, de nem így volt. - Rakattam a tegnap reggeli italodba e-egy ki-is -szünetelt, és ez alatt összeszedte minden bátorságát, hogy szembesítsen az igazsággal.- egy kis drogot.

Arcomon próbáltam kimutatni az érzelmeimet, de fogalmam sem volt, hogy mit lehetett leolvasni arról. Végre felnézett rám, majd látva arc kifejezésemet, elkezdett védekezni.

-Grace! É-én tényleg nagyon sajnálom! Nem gondoltam át ezt az egészet! Nem önszántamból tettem! Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy ártsak neked -hangjában a kétségbe esés volt hallható. Bal szemem sarkában éreztem a kitörni készülő könnycseppem.- , kérlek. Bocsáss meg nekem! -kérlelt egyre remegőbb és halkabb hangon.
-Menj el.-préseltem ki a nehezen a számon ezt a két szót. Pislogtam egyet, mire éreztem végig csordulni az arcomon a könnyem.
-Sze-szeretnéd, h-ha el-elmennék? -nézett rám csillogó szemekkel, mire én csak bólintottam.- Rendben.-suttogta- Szia.- ekkor már a másik irányba néztem, mert nem akartam, hogy gyengének lásson. Csak akkor néztem vissza, amikor már hallottam, hogy elment.

Kellett nekem összetalálkoznom vele, azon a délutánon. Hiba volt igent mondani a randi meghívására, de a legnagyobb hiba, az az volt, hogy azt hittem, végre van olyan ember, akinek számítok. Tévedtem. Nagyon nehezen bíztam meg eddig is az emberekben, de ez már túl sok. Szégyenemben és megalázottságomban, legszívesebben üvöltöttem volna. Ennek akadálya az volt, hogy alig tudok hangot kiadni magamból. Nem értem, miért történik mind ez velem?! Mert nem érsz többet ennél, senki szemében. Válaszolt is a tudatalattim. Általában nem figyelek rá, de most egyet kellett értenem vele. Sokszor gondolkozok rajta, hogy vajon tettem-e olyat, amiért a fentiek büntetni tudnak, de mindig csak az áthúzott nullára jutottam.
 Nem bírtam tovább, és csak azt vettem észre, hogy patakokban folynak a könnyeim. Éreztem, ahogy az a lüktető dolog, ami idebent végzi a munkáját, -amit mellesleg rég fel kellett volna hagynia- összeszorul, mintha valaki szorítaná, mint amikor a szivacsból kiakarjuk csavarni a vizet. Az érzés már ismerős volt. Ez jelentette azt, hogy ismét összetörtek, megsebeztek, átvertek és semmibe vettek. Mint egy játékszer, olyan vagyok én mindenki szemében. Ha kellek, csak elővesznek, de ahogy van egy új, engem a padlóra hajítanak, majd festett mosollyal tűrnöm kell, a Helyettesem. Egy ócska és itt-ott megviselt rongybaba vagyok, aki csak magára számíthat. Senki másra.

6. fejezet - Hol vagyok?

Sziasztok! 
Harry és Grace érzelmei egymás iránt kezdenek kibontakozni, és rájönnek, hogy valójában hogy is gondolnak a másikra. Grace kezd gyógyulni, a még kiderítetlen balesetből. Egyre erősebb lesz.
Bevallom, nekem ez a rész teljesen érzelem dús. Szeretném, ha visszajeleznétek , arról, hogy ti mit gondoltok. Próbáltam minél részletesebben leírni. Így sikerült :D:D Remélem tetszeni fog, és fel is iratkoztok a blogra! Jó olvasást!

6. fejezet

Fények... fények mindenhol. Túlságosan elvakít ez a fehérség. Csönd van. Nem tudom, hogy hol vagyok. Hirtelen egy zöld rét kezd kiélesedni előttem. Észre veszem magamat is. Hófehér farmer nadrág és egy ugyan olyan színű póló van rajtam. Nem értettem ezt az egészet. Kis fiú nevetést hallottam meg magam mögött. Megfordultam. Anyukámat, apukámat és a bátyámat, Victort láttam meg. Futkározott. Ekkor anya mögül elő bújt egy körülbelül két éves korú kislány. Tágra nyílt, kék szemekkel bámulta az őrjöngő testvéremet, aki nem lehetett több hétnél. A szüleim nevetgéltek.
-Anya! Apa?! Victor?-kiabáltam el magam. Hiába. Mintha ott se lennék.-Hahó! Itt vagyok!-integetek feléjük vadul. Próbálkozásom még mindig sikertelen. Elkezdtem futni feléjük. Ám, mielőtt odaérhettem volna, eltűntek. Sőt, elhomályosult az a gyönyörű zöld mező. Körbe fordultam. Ismét minden hófehér lett. Becsuktam pár másodpercre a szemem, majd egy másik helyen vettem észre magam. Ez fura. Gondoltam magamban. Egyik percről a másikra, máshol vagyok. Mi történik velem?
Most apa nappalijában vagyok. Végre egy ismerős hely. Megint körbe tekintek. Látom, hogy megy a TV. A sarok kanapén ül Victor, aki már kilenc éves korában van. Szorosan Mellette, újra az a kék szemű, göndör, szőke hajú kislány, négy évesen. Ekkor esik le a dolog. Ő, én vagyok! Emlékszem erre a napra. A távirányítót egyre többször nyomkodja a testvérem. A készülék, pedig egyre hangosabb. Hallom, ahogy a szüleink kiabálnak egymással. Gondoltam megnézem. Elsétáltam a konyháig, ami a hátsó kijárat mellett van. Mivel rájöttem, hogy nem látnak, így bátran közel mehettem hozzájuk.
Arról veszekedtek, hogy apukám egyre többet iszik, és alig van itthon. Akkoriban nem éppen értettek egyet egymással. Tudtam, hogy kezd megromlani a házasságuk, de sosem tudtam, hogy miért. Furcsa ez az egész helyzet. Miért látom életem egyes pillanatait? A kíváncsiság felemészt. Van egy gyors válaszom erre a kérdésre, de inkább elkergetem ezt a megállapítást. Vissza megyek a nappaliba, ahol a 'kicsi én' már szinte teljesen hozzábújva Victorhoz, nézett a konyha felé. Egyszer csak ajtó csapódást hallottam. Anya át rohant a helyiségen, ahol tartózkodtunk, és egyet felénk mosolygott, majd egyenesen a hálószobájukba ment. Magára csukta az ajtót. Talán erősebben, mint kellett volna. Úgy éreztem, utána kell mennem. Elértem a szoba bejáratához. A kezemet a kilincshez emeltem. Semmi. Mi a?! -gondoltam magamban. Ez nem lehet. Az ujjaim nem érzékeltek semmit. Az ajtó nem mozdul. Miért? Kinyújtom a kezemet félénken, és a tapasztalatom az, hogy átmegy a fa részén. Tudtam. Csak reméltem nem igaz. Meghaltam, szellem vagyok. Nincs magyarázat ezekre. Lepillantottam a földre szomorúságomban. Egy könnycsepp hullott ki a szemem sarkából. Amint földet ért, megint eltűnt minden. Újból fehér minden körülöttem. Muszáj hunyorítanom, mert nem bírom az erős fényt.
Várok. Nem jön semmi. Azt hittem, hogy az életem lefog most peregni előttem. Akkor miért állt meg? Hol van a többi emlék? Gondoltam nem állok tovább, ezért fogtam magam és szép lassan elkezdtem leülni. Ülésből hanyatt feküdtem, majd mind a két karomat magam mellé helyeztem. Behunytam a szemem, és vártam, türelmesen. Hogy mire, arról fogalmam sem volt. Csak úgy éreztem ezt kell tennem.

**

-Kérem, hölgyem. Nyugodjon meg! Biztos kezekben van. Segítünk rajta, és minden tőlünk telhetőt megteszünk. Higgyen nekem. Nem hagyjuk meghalni!-hangokra ébredtem. Szemem még csukva volt. 'Nem hagyjuk meghalni!' Micsoda? Miért mondja ezt? Kinek és ki? Hol vagyok? Miért nem tudom kinyitni a szemem?  Hirtelen 'csak' ezek a kérdések merültek fel bennem. Valószínűleg nem érzékelik, hogy itt vagyok, és hallok mindent.
-T-tudom, hogy minden rendben lesz. Legalább i-is bízunk benne.-mondta egy női hang, szipogások közepette. Sírt.
-A-anya? Anya! Te vagy az? Mi történik velem? Anyaa! Itt vagyok! Nincs semmi bajom, jól vagyok! Kérlek, anya!-nem hall. Istenem, itt vagyok egyedül, legalább is most így érzem magam.
Ajtó csapódást hallok. Valaki elment.-Erős vagy. Ezt is végig tudod csinálni, mint az eddigi 7 évet. Nem adhatod most fel. Ne-e-em.-most már zokog. Ez fáj. Legszívesebben kiabálnék, és ordítanék, hogy itt vagyok, és hallom. De tudom, hogy felesleges lenne.-Most megyek. Holnap reggel jövök hozzád.-mély levegőt vesz, majd folytatja.-Szeretlek.-puszit nyom a homlokomra.-Szia.-de mintha ezt nem nekem mondta volna. Vajon van itt más is?
-Grace.-fiú hang.-N-nem tudom mit mondhatnék még. Én tehetek erről. Nem akartam, hogy ez történjen.-szorítást éreztem a kezemen. Bárcsak tudnám ki az. De nem ismerem fel a hangját.-É-én, m-most inkább megyek.-elengedte a kezem. Éreztem, ahogy még ott áll és néz. Mély levegőt vesz, és elmegy.
Ahogy érzékelem, sötét van. Még hallottam, hogy egyszer bejött az orvos egy-két nővérrel. Legalábbis szerintem. Beszéltek. Rólam. Az állapotomról, és a gyógyszer adagolásomról. Muszáj pihennem. Nem mintha alvás nélkül nem lennék egy félholt. Ezek után nagy nehezen, de végre sikerült elaludnom.

**

A reggeli vizit-re ébredtem fel. Hmm. 'Ébredtem', na persze. Nem tudom mi a baj, hogy mi történt velem. Hallottam, hogy az infúziós állványnál csinálnak valamit.
-A reggelid.-hallatszott egy nő hangja, és egy simítást éreztem a hajamon.- Ez aranyos. A reggelim, egy kis csővel megspékelve.- gondoltam magamban gúnyosan. Nem tudom elhinni vagy egyáltalán elképzelni, hogy mi történhetett. Csak halvány emlékeim vannak. De szerintem teljesen elfelejthető információ.
Egy bent lévő nővértől tudtam meg, hogy 9:30 van. Anya azt mondta, reggel jön. Mondjuk még nagyjából reggel van.
-Miss Phipps, látogatója jött.-mondta egy nő. Végre itt van anyukám.
-Szi-szia.-ez..nem..az ő hangja. Hasonlít a tegnapi fiú hangszínéhez. De akkor sem tudom, hogy ki az. Ismét megfogta a kezem és leült az ágyam szélére. A bal oldalamon volt.-Nem tudtam, ho-hogy ez lesz belőle. Nem gondoltam át ezt az egészet. Sajnálom., de-de, muszáj bevallanom Neked valamit.-Mit? Mégis mit akar? Erre kíváncsi vagyok. Folytatta.-É-én. Ahh, olyan nehéz ezt elmondani..
-Oh. Szia Harry!-jött be anya végre hozzám. Harry? Uram Isten. Tényleg, Ő Harry. Most már felismertem.
-Öm, Csókolom!-ekkor gyorsan elengedte a kezem, és ezzel együtt fel is állt az ágyról. Gondolom fura volt neki a találkozása az egyik szülőmmel.-É-én már megyek is. Csak gondoltam beugrok, mert erre volt dolgom.
-Rendben. Szia! Majd még találkozunk!
-Igen, igen. Persze!-kinyitja az ajtót.-És kérem, megtenné ha..ha esetleg Grace állapota javulna vagy ne adj Isten történne valami rossz, felkeresne, és elmondaná nekem?
-Ez természetes!
-Nagyon köszönöm szépen! Viszont látásra!-elment.
Anyukám nagyon sokáig maradt. 'Ebéd' után eljött még hozzám, Victor és Carmen, pár óra múlva apáék. Nagymamámék is meglátogattak. Ezeket természetesen, csak érzékeltem őket. Fájt, hogy nem láthattam és nem beszélhettem a családommal, de jól esett, hogy eljöttek. Sokszor járkált ki-be egy-egy nővér, és orvos. Este pedig Zara és anyukám Élet társa eljöttek. Azért is, hogy haza vigyék, és azért is, hogy meglátogassanak. Hallottam, ahogy a húgom beszél hozzám.
-Grace! Nagyon hiányzol! Szeretném, ha hamar hazajönnél, mert mert szeretünk nagyon. Minél hamarabb gyógyulj meg, és ébredj fel!-és egy puszit nyom az arcomra. Hallottam még, hogy anyáék mosolyognak és dicsérgetik. Magamban csak mosolyogni tudtam, és éreztem, hogy a sírás kerülget. Abban a pillanatban, ahogy Zara lement mellőlem, megéreztem egy könnyet a szemem sarkában.
-Nézd!-mondta Tom.-Sír! E-ez most mit jelent?-anya kirohant. Végre! Végre a tudtukra tudtam adni, hogy érzékelem őket, és ébren vagyok! Hallottam a berohanó doktort, aki oda hajolt hozzám, az ujját a tenyerembe rakta.
-Miss Grace, ha hall most engem, akkor kérem szorítsa meg a kezem, amennyire bírja!-Rendben. Megpróbálom.-Ismétlem, ha hall, akkor kérem szorítsa meg az ujjam, amennyire csak bírja!-É-én próbálom, minden erőmmel! Tényleg!-Semmi.-adta fel. Nem hiszem el. Miért? Miért történik ez velem? A könnyeimet ismét éreztem lecsordulni az arcomon.
-Nézze! Most is sír! Mit jelentsen ez az egész? Kérem mondja meg!
-Nem tudom mi történik. Nem reagál. Még egyet kipróbálok.-megfogta a jobb kezemen lévő mutatóujjamat, felemelte, majd megnyomta a körmöm és a bőröm közötti részt. Ez nagyon fájt. Ekkor egy kicsit megrándultam.-Ez egy jó jel.-szólalt meg, és megállapítása, tele volt reménnyel.-Reagál a fájdalomra.
Érezni lehetett a családom megkönnyebbülését. Már csak idő kérdése, és talán fel is fogok teljesen ébredni. Az lesz életem legjobb pillanata. Azt hiszem. Hallottam még, hogy a doktor minden jó dolgot elmondott, hogy anyáék megnyugodjanak. Haza küldte őket, azzal az okkal, hogy hagyjanak egy kicsit pihenni. És megígérte, hogy folyamatos megfigyelés alatt leszek, hát ha történik valami jelentős. Biztonságban éreztek, ezért haza mentek. Érzelmes volt ez az egész számukra. Ebben biztos lehetek. Az orvos, még egy pár vizsgálatot elvégzett rajtam, megigazította az infúziómat, majd Ő is távozott a szobámból. Megfogadtam a tanácsát, és pihentettem egy kicsit az elmémet. Fárasztó volt még ez a negyed óra is. Álmaimban elmerültem, és éltem az életemet, amit egy pár napja egy kissé kényelmetlen kórházi ágyban folytattam. Átgondoltam mindent, amit csak tudtam, és amire emlékeztem. Beugrott Harry gyönyörű smaragdzöld szempárja, göndör fürtjei és az az elragadó mosolya. Talán most hiányzik legjobban az ébrenlét. Nem tudom, hogy hogy érte el ezt a hatást nálam. Te szerelmes vagy. Állítja biztosra a tudatalattim. Nem, azt nem hinném. Talán csak egy lépés választ el ettől az érzéstől. Válaszoltam neki.

**

-Jó reggelt.-ébreszt egy hang. -Harry az. Biztos vagyok benne. Most már felismerem.-mosolyogtam magamban.-Úristen! Grace, Te mosolyogsz?-kérdezte meglepődve. M-mi?! Mosolygok?! Ezt nem hiszem el. -Bevallom, én is ezt teszem a vigyorgásodtól.-megfogta a kezem, és egy puszit nyomott a tetejére, mint ahogy anno a hölgyeknek tették az úriemberek. Ez tetszett. Továbbra is boldog voltam, hogy ott volt velem.-Bocs, de most nem akarom behívni a nővért, mert kettesben akarok Veled lenni.-folytatta. Elolvadok. Elszántan próbálok bólintani a fejemmel. Sikeresen. Nem nagyon erőltettem meg magam, de látható volt a mozdulatom.
Megint kapok egy puszit, de ezt már az orcámra. El. Fogok. Olvadni.
-Ideje lenne már kinyitni is a szemedet, hogy végre levehessen a lábamról a gyönyörű szép kék szemed.-mosolygás hallható a szavaiban. Próbálkozik felébreszteni.-Tegnap telefonáltak a szüleid, hogy reagáltál egy vizsgálatra. Azonnal beakartam jönni hozzád, de lenyugtattak, és megmondták, hogy most pihenésre van szükséged. Azt is megígérték nekem, hogy bent lehetek veled egész nap. Ez az ajánlat, már tetszett, úgy hogy, itt is volnék.-ismét vigyorog. Istenem, mit meg nem adnék, ha most láthatnám. Megpróbálkozok a szemem kinyitásával, de csak remegni tud. Nem értem. Pedig én annyira próbálkozom.-Nyugodj le. Ne erőltesd meg magad, mindennek eljön az ideje. Én pedig itt leszek, és együtt várjuk meg azokat a pillanatokat. Most pedig én egy kicsit újságot olvasok.-hallom, ahogy elő veszi, és utána fellapozza.
Néha egy pár mondatot, vagy cikket hangosan felolvasott nekem, mert nem tetszett neki. A hét viccét is el kellett mondania.Nem bírta ki. Voltak olyan momentek is, amikor egy nővér bejött, és állított a 'táplálékomon', meg kérdezte Harry-t, hogy minden rendben-e, majd távozott. Igaza volt, és tényleg nem jött be ma senki hozzám. Csak Ő és én voltunk a szobában. Hm, tisztára romantikus. Gúnyolódott velem az elmém. Nem érdekelt. Akkor is jól esett, hogy itt volt mellettem, és foglalkozott velem. Bevallom, szeretem, ha itt van. Eközben, én egyre jobban próbálkoztam valami újat tenni. A szemem kinyitásával. Gondoltam ez az első, amit nagyon is akarok. Látni Őt, ahogy mellettem ül, és vigyáz rám. Eleinte, csak kicsit láthattam belőle. Azután bár elég homályosan, de végül sikerült kinyitnom a szemem, és látni Őt teljes egészében. Majd minden kitisztult. Forgattam a szemem, körbe néztem. A szoba szinte teljesen sötét volt, csak egy álló lámpa világított, bár elég nagy fénnyel. Csövek voltak körülettem mindenhol. Az orrom lélegeztető gépre volt kötve. Legvégén Harry-re tértek a szemeim. Ott ült a bal oldalamon, és csak némán mosolygott. Nagy levegőt kellett vennem a látványtól. Még mindig őt néztem, és csodálkoztam benne. Hiányzott. Fura ezt kimondani, de így van.

5. fejezet - Sötétség a szemem előtt

Sziasztok! Először is Boldog Új Évet Kívánok mindenkinek! :)
Ez a rész elég rövidre sikeredett, de most kezd csak beindulni a történet. Sok minden beleakarok írni az életemből, de nem fogom rögtön a nyakatokba zúdítani. Sajnos elég kevés időm van, főleg, hogy jövőhéten már suli. Nagyon szeretném, ha többen is feliratkoznátok, esetleg kommentelnétek, vagy ilyesmi. Csak annyit látok mindig, hogy mennyi az adott fejezet nézettsége. Nem szeretném abba hagyni, de a ti bíztatásotokra is szükségem lenne. További szép napot kívánok nektek! :):)

5. fejezet

-Most te jössz!-parancsolt rám, ám ekkor észbe kaptam.
Megráztam a fejem, majd mind a két kezemet a mellkasára nyomtam, és eltoltam magamtól. Meglepettségétől mellettem huppant le. Ezalatt én gyorsan felültem.
-Ez meg mi a franc volt?-kérdeztem zihálva.
-É-én azt hittem tetszett, nem így volt?-dadogta zavarában.
-Nem! Nem is értem, hogy gondolhattál ilyet?! Ezzel mégis mit akartál elérni?-szegeztem neki bátran a kérdéseimet. De nem nagyon kaptam rá válaszokat. Kereste a szavakat. Csak kezdőbetűket tudott kinyögni.
-Akkor legyen további szép napod!-álltam fel az ágyról, de ekkor a kezét éreztem a csuklóm körül fonva.
-Kérlek.. ne menj!-suttogta halkan. Ezután megfordultam, és ránéztem. A szemembe se mert nézni. Elszégyellte magát. Jól is tette.
-Akkor légy szíves áruld el, mégis mi a szar volt ez?-ismét csak hallgatott, lesütött szemekkel.-Én most inkább megyek...szia!-sarkon fordultam, majd elhagytam az étterem épületét.
Hazafelé tartva gondolkoztam egy kicsit. Nem tudtam választ adni arra a sok kérdésére, amit hirtelen feltettem magamnak. Lehet, hogy még saját maga sem tudta, hogy mit akar elérni vele.

-Oh, a fenébe!-káromkodtam egyet halkan.-Hát persze, mintha nem is te lennél, Grace!-szidtam saját magamat. Természetesen, ott hagytam a kulcsomat. Gyorsan elővettem a telefonomat, és megkerestem Harry névjegyét. Hezitálva, de mégis megnyomtam a 'Tárcsázás' gombot. Kicsöngött. Egy teljes percig vártam, hogy felvegye.-Ezt nem hiszem le!-vettem el a fülemtől a mobilt. Ismét hangosan beszéltem. Kezdem nagyon skizofrénnek hinni magam.
-Grace?!-a nevemet hallottam meg mögöttem. Megfordultam.
-Igen?
-O-ott hagytad a kulcsodat.-nyújtja felém a tárgyat..
-Öhm, i-igen. Tudom.-kivettem a tenyeréből. Ekkor elég nagy bűntudat ült az arcára.-Figyelj, én..
-Ne! Kérlek ne folytasd! Tudom, hogy mit akarsz mondani!-közelebb lép hozzám. Éppen a földet kezdtem el bámulni, amikor már alig egy centi választott el minket. Felemelte az államnál fogva a fejemet, és már csukta is be a szemét.Én is elkezdtem lehunyni. Ekkor hirtelen minden elhalkult, összerándult a lábam, és teljes sötétség borult a szemem elé.