6. fejezet - Hol vagyok?

Sziasztok! 
Harry és Grace érzelmei egymás iránt kezdenek kibontakozni, és rájönnek, hogy valójában hogy is gondolnak a másikra. Grace kezd gyógyulni, a még kiderítetlen balesetből. Egyre erősebb lesz.
Bevallom, nekem ez a rész teljesen érzelem dús. Szeretném, ha visszajeleznétek , arról, hogy ti mit gondoltok. Próbáltam minél részletesebben leírni. Így sikerült :D:D Remélem tetszeni fog, és fel is iratkoztok a blogra! Jó olvasást!

6. fejezet

Fények... fények mindenhol. Túlságosan elvakít ez a fehérség. Csönd van. Nem tudom, hogy hol vagyok. Hirtelen egy zöld rét kezd kiélesedni előttem. Észre veszem magamat is. Hófehér farmer nadrág és egy ugyan olyan színű póló van rajtam. Nem értettem ezt az egészet. Kis fiú nevetést hallottam meg magam mögött. Megfordultam. Anyukámat, apukámat és a bátyámat, Victort láttam meg. Futkározott. Ekkor anya mögül elő bújt egy körülbelül két éves korú kislány. Tágra nyílt, kék szemekkel bámulta az őrjöngő testvéremet, aki nem lehetett több hétnél. A szüleim nevetgéltek.
-Anya! Apa?! Victor?-kiabáltam el magam. Hiába. Mintha ott se lennék.-Hahó! Itt vagyok!-integetek feléjük vadul. Próbálkozásom még mindig sikertelen. Elkezdtem futni feléjük. Ám, mielőtt odaérhettem volna, eltűntek. Sőt, elhomályosult az a gyönyörű zöld mező. Körbe fordultam. Ismét minden hófehér lett. Becsuktam pár másodpercre a szemem, majd egy másik helyen vettem észre magam. Ez fura. Gondoltam magamban. Egyik percről a másikra, máshol vagyok. Mi történik velem?
Most apa nappalijában vagyok. Végre egy ismerős hely. Megint körbe tekintek. Látom, hogy megy a TV. A sarok kanapén ül Victor, aki már kilenc éves korában van. Szorosan Mellette, újra az a kék szemű, göndör, szőke hajú kislány, négy évesen. Ekkor esik le a dolog. Ő, én vagyok! Emlékszem erre a napra. A távirányítót egyre többször nyomkodja a testvérem. A készülék, pedig egyre hangosabb. Hallom, ahogy a szüleink kiabálnak egymással. Gondoltam megnézem. Elsétáltam a konyháig, ami a hátsó kijárat mellett van. Mivel rájöttem, hogy nem látnak, így bátran közel mehettem hozzájuk.
Arról veszekedtek, hogy apukám egyre többet iszik, és alig van itthon. Akkoriban nem éppen értettek egyet egymással. Tudtam, hogy kezd megromlani a házasságuk, de sosem tudtam, hogy miért. Furcsa ez az egész helyzet. Miért látom életem egyes pillanatait? A kíváncsiság felemészt. Van egy gyors válaszom erre a kérdésre, de inkább elkergetem ezt a megállapítást. Vissza megyek a nappaliba, ahol a 'kicsi én' már szinte teljesen hozzábújva Victorhoz, nézett a konyha felé. Egyszer csak ajtó csapódást hallottam. Anya át rohant a helyiségen, ahol tartózkodtunk, és egyet felénk mosolygott, majd egyenesen a hálószobájukba ment. Magára csukta az ajtót. Talán erősebben, mint kellett volna. Úgy éreztem, utána kell mennem. Elértem a szoba bejáratához. A kezemet a kilincshez emeltem. Semmi. Mi a?! -gondoltam magamban. Ez nem lehet. Az ujjaim nem érzékeltek semmit. Az ajtó nem mozdul. Miért? Kinyújtom a kezemet félénken, és a tapasztalatom az, hogy átmegy a fa részén. Tudtam. Csak reméltem nem igaz. Meghaltam, szellem vagyok. Nincs magyarázat ezekre. Lepillantottam a földre szomorúságomban. Egy könnycsepp hullott ki a szemem sarkából. Amint földet ért, megint eltűnt minden. Újból fehér minden körülöttem. Muszáj hunyorítanom, mert nem bírom az erős fényt.
Várok. Nem jön semmi. Azt hittem, hogy az életem lefog most peregni előttem. Akkor miért állt meg? Hol van a többi emlék? Gondoltam nem állok tovább, ezért fogtam magam és szép lassan elkezdtem leülni. Ülésből hanyatt feküdtem, majd mind a két karomat magam mellé helyeztem. Behunytam a szemem, és vártam, türelmesen. Hogy mire, arról fogalmam sem volt. Csak úgy éreztem ezt kell tennem.

**

-Kérem, hölgyem. Nyugodjon meg! Biztos kezekben van. Segítünk rajta, és minden tőlünk telhetőt megteszünk. Higgyen nekem. Nem hagyjuk meghalni!-hangokra ébredtem. Szemem még csukva volt. 'Nem hagyjuk meghalni!' Micsoda? Miért mondja ezt? Kinek és ki? Hol vagyok? Miért nem tudom kinyitni a szemem?  Hirtelen 'csak' ezek a kérdések merültek fel bennem. Valószínűleg nem érzékelik, hogy itt vagyok, és hallok mindent.
-T-tudom, hogy minden rendben lesz. Legalább i-is bízunk benne.-mondta egy női hang, szipogások közepette. Sírt.
-A-anya? Anya! Te vagy az? Mi történik velem? Anyaa! Itt vagyok! Nincs semmi bajom, jól vagyok! Kérlek, anya!-nem hall. Istenem, itt vagyok egyedül, legalább is most így érzem magam.
Ajtó csapódást hallok. Valaki elment.-Erős vagy. Ezt is végig tudod csinálni, mint az eddigi 7 évet. Nem adhatod most fel. Ne-e-em.-most már zokog. Ez fáj. Legszívesebben kiabálnék, és ordítanék, hogy itt vagyok, és hallom. De tudom, hogy felesleges lenne.-Most megyek. Holnap reggel jövök hozzád.-mély levegőt vesz, majd folytatja.-Szeretlek.-puszit nyom a homlokomra.-Szia.-de mintha ezt nem nekem mondta volna. Vajon van itt más is?
-Grace.-fiú hang.-N-nem tudom mit mondhatnék még. Én tehetek erről. Nem akartam, hogy ez történjen.-szorítást éreztem a kezemen. Bárcsak tudnám ki az. De nem ismerem fel a hangját.-É-én, m-most inkább megyek.-elengedte a kezem. Éreztem, ahogy még ott áll és néz. Mély levegőt vesz, és elmegy.
Ahogy érzékelem, sötét van. Még hallottam, hogy egyszer bejött az orvos egy-két nővérrel. Legalábbis szerintem. Beszéltek. Rólam. Az állapotomról, és a gyógyszer adagolásomról. Muszáj pihennem. Nem mintha alvás nélkül nem lennék egy félholt. Ezek után nagy nehezen, de végre sikerült elaludnom.

**

A reggeli vizit-re ébredtem fel. Hmm. 'Ébredtem', na persze. Nem tudom mi a baj, hogy mi történt velem. Hallottam, hogy az infúziós állványnál csinálnak valamit.
-A reggelid.-hallatszott egy nő hangja, és egy simítást éreztem a hajamon.- Ez aranyos. A reggelim, egy kis csővel megspékelve.- gondoltam magamban gúnyosan. Nem tudom elhinni vagy egyáltalán elképzelni, hogy mi történhetett. Csak halvány emlékeim vannak. De szerintem teljesen elfelejthető információ.
Egy bent lévő nővértől tudtam meg, hogy 9:30 van. Anya azt mondta, reggel jön. Mondjuk még nagyjából reggel van.
-Miss Phipps, látogatója jött.-mondta egy nő. Végre itt van anyukám.
-Szi-szia.-ez..nem..az ő hangja. Hasonlít a tegnapi fiú hangszínéhez. De akkor sem tudom, hogy ki az. Ismét megfogta a kezem és leült az ágyam szélére. A bal oldalamon volt.-Nem tudtam, ho-hogy ez lesz belőle. Nem gondoltam át ezt az egészet. Sajnálom., de-de, muszáj bevallanom Neked valamit.-Mit? Mégis mit akar? Erre kíváncsi vagyok. Folytatta.-É-én. Ahh, olyan nehéz ezt elmondani..
-Oh. Szia Harry!-jött be anya végre hozzám. Harry? Uram Isten. Tényleg, Ő Harry. Most már felismertem.
-Öm, Csókolom!-ekkor gyorsan elengedte a kezem, és ezzel együtt fel is állt az ágyról. Gondolom fura volt neki a találkozása az egyik szülőmmel.-É-én már megyek is. Csak gondoltam beugrok, mert erre volt dolgom.
-Rendben. Szia! Majd még találkozunk!
-Igen, igen. Persze!-kinyitja az ajtót.-És kérem, megtenné ha..ha esetleg Grace állapota javulna vagy ne adj Isten történne valami rossz, felkeresne, és elmondaná nekem?
-Ez természetes!
-Nagyon köszönöm szépen! Viszont látásra!-elment.
Anyukám nagyon sokáig maradt. 'Ebéd' után eljött még hozzám, Victor és Carmen, pár óra múlva apáék. Nagymamámék is meglátogattak. Ezeket természetesen, csak érzékeltem őket. Fájt, hogy nem láthattam és nem beszélhettem a családommal, de jól esett, hogy eljöttek. Sokszor járkált ki-be egy-egy nővér, és orvos. Este pedig Zara és anyukám Élet társa eljöttek. Azért is, hogy haza vigyék, és azért is, hogy meglátogassanak. Hallottam, ahogy a húgom beszél hozzám.
-Grace! Nagyon hiányzol! Szeretném, ha hamar hazajönnél, mert mert szeretünk nagyon. Minél hamarabb gyógyulj meg, és ébredj fel!-és egy puszit nyom az arcomra. Hallottam még, hogy anyáék mosolyognak és dicsérgetik. Magamban csak mosolyogni tudtam, és éreztem, hogy a sírás kerülget. Abban a pillanatban, ahogy Zara lement mellőlem, megéreztem egy könnyet a szemem sarkában.
-Nézd!-mondta Tom.-Sír! E-ez most mit jelent?-anya kirohant. Végre! Végre a tudtukra tudtam adni, hogy érzékelem őket, és ébren vagyok! Hallottam a berohanó doktort, aki oda hajolt hozzám, az ujját a tenyerembe rakta.
-Miss Grace, ha hall most engem, akkor kérem szorítsa meg a kezem, amennyire bírja!-Rendben. Megpróbálom.-Ismétlem, ha hall, akkor kérem szorítsa meg az ujjam, amennyire csak bírja!-É-én próbálom, minden erőmmel! Tényleg!-Semmi.-adta fel. Nem hiszem el. Miért? Miért történik ez velem? A könnyeimet ismét éreztem lecsordulni az arcomon.
-Nézze! Most is sír! Mit jelentsen ez az egész? Kérem mondja meg!
-Nem tudom mi történik. Nem reagál. Még egyet kipróbálok.-megfogta a jobb kezemen lévő mutatóujjamat, felemelte, majd megnyomta a körmöm és a bőröm közötti részt. Ez nagyon fájt. Ekkor egy kicsit megrándultam.-Ez egy jó jel.-szólalt meg, és megállapítása, tele volt reménnyel.-Reagál a fájdalomra.
Érezni lehetett a családom megkönnyebbülését. Már csak idő kérdése, és talán fel is fogok teljesen ébredni. Az lesz életem legjobb pillanata. Azt hiszem. Hallottam még, hogy a doktor minden jó dolgot elmondott, hogy anyáék megnyugodjanak. Haza küldte őket, azzal az okkal, hogy hagyjanak egy kicsit pihenni. És megígérte, hogy folyamatos megfigyelés alatt leszek, hát ha történik valami jelentős. Biztonságban éreztek, ezért haza mentek. Érzelmes volt ez az egész számukra. Ebben biztos lehetek. Az orvos, még egy pár vizsgálatot elvégzett rajtam, megigazította az infúziómat, majd Ő is távozott a szobámból. Megfogadtam a tanácsát, és pihentettem egy kicsit az elmémet. Fárasztó volt még ez a negyed óra is. Álmaimban elmerültem, és éltem az életemet, amit egy pár napja egy kissé kényelmetlen kórházi ágyban folytattam. Átgondoltam mindent, amit csak tudtam, és amire emlékeztem. Beugrott Harry gyönyörű smaragdzöld szempárja, göndör fürtjei és az az elragadó mosolya. Talán most hiányzik legjobban az ébrenlét. Nem tudom, hogy hogy érte el ezt a hatást nálam. Te szerelmes vagy. Állítja biztosra a tudatalattim. Nem, azt nem hinném. Talán csak egy lépés választ el ettől az érzéstől. Válaszoltam neki.

**

-Jó reggelt.-ébreszt egy hang. -Harry az. Biztos vagyok benne. Most már felismerem.-mosolyogtam magamban.-Úristen! Grace, Te mosolyogsz?-kérdezte meglepődve. M-mi?! Mosolygok?! Ezt nem hiszem el. -Bevallom, én is ezt teszem a vigyorgásodtól.-megfogta a kezem, és egy puszit nyomott a tetejére, mint ahogy anno a hölgyeknek tették az úriemberek. Ez tetszett. Továbbra is boldog voltam, hogy ott volt velem.-Bocs, de most nem akarom behívni a nővért, mert kettesben akarok Veled lenni.-folytatta. Elolvadok. Elszántan próbálok bólintani a fejemmel. Sikeresen. Nem nagyon erőltettem meg magam, de látható volt a mozdulatom.
Megint kapok egy puszit, de ezt már az orcámra. El. Fogok. Olvadni.
-Ideje lenne már kinyitni is a szemedet, hogy végre levehessen a lábamról a gyönyörű szép kék szemed.-mosolygás hallható a szavaiban. Próbálkozik felébreszteni.-Tegnap telefonáltak a szüleid, hogy reagáltál egy vizsgálatra. Azonnal beakartam jönni hozzád, de lenyugtattak, és megmondták, hogy most pihenésre van szükséged. Azt is megígérték nekem, hogy bent lehetek veled egész nap. Ez az ajánlat, már tetszett, úgy hogy, itt is volnék.-ismét vigyorog. Istenem, mit meg nem adnék, ha most láthatnám. Megpróbálkozok a szemem kinyitásával, de csak remegni tud. Nem értem. Pedig én annyira próbálkozom.-Nyugodj le. Ne erőltesd meg magad, mindennek eljön az ideje. Én pedig itt leszek, és együtt várjuk meg azokat a pillanatokat. Most pedig én egy kicsit újságot olvasok.-hallom, ahogy elő veszi, és utána fellapozza.
Néha egy pár mondatot, vagy cikket hangosan felolvasott nekem, mert nem tetszett neki. A hét viccét is el kellett mondania.Nem bírta ki. Voltak olyan momentek is, amikor egy nővér bejött, és állított a 'táplálékomon', meg kérdezte Harry-t, hogy minden rendben-e, majd távozott. Igaza volt, és tényleg nem jött be ma senki hozzám. Csak Ő és én voltunk a szobában. Hm, tisztára romantikus. Gúnyolódott velem az elmém. Nem érdekelt. Akkor is jól esett, hogy itt volt mellettem, és foglalkozott velem. Bevallom, szeretem, ha itt van. Eközben, én egyre jobban próbálkoztam valami újat tenni. A szemem kinyitásával. Gondoltam ez az első, amit nagyon is akarok. Látni Őt, ahogy mellettem ül, és vigyáz rám. Eleinte, csak kicsit láthattam belőle. Azután bár elég homályosan, de végül sikerült kinyitnom a szemem, és látni Őt teljes egészében. Majd minden kitisztult. Forgattam a szemem, körbe néztem. A szoba szinte teljesen sötét volt, csak egy álló lámpa világított, bár elég nagy fénnyel. Csövek voltak körülettem mindenhol. Az orrom lélegeztető gépre volt kötve. Legvégén Harry-re tértek a szemeim. Ott ült a bal oldalamon, és csak némán mosolygott. Nagy levegőt kellett vennem a látványtól. Még mindig őt néztem, és csodálkoztam benne. Hiányzott. Fura ezt kimondani, de így van.