11. fejezet - Vallomás

Három óra utazás után végre megérkeztünk.Mint kiderült, Nate itt lakott, csak a tovább tanulás miatt költözött fel Londonba, és most csak itt tölti a nyári szünet utolsó napjait. Megbeszéltük, hogy együtt fogunk hazajönni.
Nevetve szálltunk le a vonatról, majd miután a vágányokat is elhagytuk, hirtelen komollyá változtam, és egy nagy sóhajtás után beszélni kezdtem hozzá.
 
-Köszönöm. -mondtam lágy hangon, és közben mélyen a szemébe néztem.- Tudom, hogy ez túl kevés, de..
-Grace! -vágott bele a mondatomba.- Nem kell megköszönnöd.
-Dehogy nem. Rettentően hálás vagyok Neked mindért, ezért úgy érzem, sehogy sem fogom tudni viszonozni ezt. De megígérem, hogy mindent megteszek az ügy érdekében, és mindig itt leszek, ha kellek! -éppen megakart szólalni, de belé fojtottam a szót.- Kérlek.
-Rendben.- adta meg magát sóhajtozva. Rámosolyogtam, mire ő is viszonozta ezt. Kiérve a vonat állomás elé, megpillantottam Andrea-t, aki rám várt.
-Én most megyek. Akkor ahogy megbeszéltük, minden nap találkozunk, és holnap elmegyünk együtt ebédelni!-bólogatott.- És még egyszer köszönök mindent! -közelebb mentem hozzá és megöleltem. Észrevettem, hogy meglepődik, de visszaölelt. Miután szétváltunk, arcát vörös pír borította el, amitől muszáj volt elmosolyodnom.- Szia.-integettem még neki egyet, majd beszálltam az autóba, a kereszt anyukám melletti ülésbe. Köszöntöttem két puszival, majd kezdődött a szokásos beszélgetésünk. Még utoljára kinéztem az balakon, és még mindig Nate-t láttam, ahogyan ott áll, és bámul engem. Amikor találkozott a tekintetünk, Ő elkapta a fejét, és elindult. Aranyosnak találtam a reakcióját, így elvigyorodtam.


Az elkövetkezendő napok, teljes vidámságban és nevetésben teltek el. Sokat találkoztam és beszéltem az 'Életmentőmmel', akinek nagyon sokat köszönhetek. And-el szinte mindent megbeszéltünk, és nagyon sok tanácsot adott. Hál' Istennek, nem voltam rosszul egyszer sem, és még az étvágyam is rendben volt. Most viszont nem sokára jön értem Nate, és elvisz vacsorázni. Arra kért, hogy csinos legyek, amennyire csak tudok, mert igen elegáns helyre megyünk, és azt is elárulta, hogy fontos bejelentése van. Nem nagyon tudom, hogy mi lesz az, de beleegyeztem, és most éppen szárítom a hajamat. Próbáltam kitenni magamért, csak, hogy csinos ruha hiányában elég nehéz volt. Szerencsére Andrea-val elmentünk tegnap vásárolni, erre az alkalomra, és meg is találtuk a megfelelő öltözéket. Tegnap miután haza értünk, kimostuk, és most már elméletileg megszáradt. Bedugtam a haj vasalómat, majd neki álltam a sminkemnek. Csak egy sima szempilla spirált raktam a szempilláimra, majd egy vörös színű rúzst kentem ajkaimra, hogy valamivel élénkebbnek tűnjek. Alapból rettentően fehér a bőröm, így egy kis pirosítót is szórtam az orcáimra.
 Mikor felmelegedett a haj vasaló, szép óvatosan kiegyenesítettem a hajamat, és miután ezzel kész lettem, megfogtam egy-egy tincset oldalt, majd befonva őket, hátra tűztem. Kimentem a fehér ruhámért, és mivel soha nem voltam az a kiöltözködős lány, ezért felvettem még egy farmer kabátot és egy retro fekete táskát akasztottam a vállamra. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, így gyorsan elővettem a barna, magassarkú bakancsomat, és belebújtam. Elköszöntem And-től, megfogtam a bejárati ajtóhoz való kulcsot, majd ajtót nyitottam, és a küszöbön álló Nate-t megöleltem köszönésképp. Ismét elpirult, mint mindig amikor hozzáértem. Annyira aranyos volt tőle, hogy így reagál rám. Elsétáltunk a kocsijáig, majd kinyitotta nekem az ajtót, és beszálltam a járműbe.
Nagyon udvarias volt tőle minden, amit tett a vacsora során. Sokat beszélgettünk, és legfőképp nevettünk, ami számomra mindig fontos volt, ha egy fiúra komolyabban gondoltam. Hogy micsoda? 'Komolyabban gondolok'? Még nem is vettem észre, hogy egyre erősebb érzelmeket táplálok Nate iránt, ami mellesleg megijeszt, mivel utálok szerelmes lenni, és nem is akarok. Csak reménykedni tudok, hogy nem fogja hagyni, hogy ez tovább 'fajuljon'.
Már sötét volt, amikor végre befejeztük a vacsorát, és ki is fizettük. Ezután felálltunk, kimentünk, majd Nate rávett, hogy menjünk el egy kicsit sétálni. Körülbelül két perc séta, vagyis inkább a nevetéstől való botladozás után megkért, hogy üljünk le egy padra. Majd a 'meglepetés!' hatása miatt be kellett hunynom a szemem. Elég kíváncsi típus vagyok, szóval próbáltam leskelődni, de Nate rögtön észrevette, így rám szólt.

-Kinyithatod! -engedte meg.
-E-ez most komoly? -nevettem el magam, ugyan is előtte állt egy gurulós kocsi, aminek az oldalára vatta cukor volt festve, így rögtön levettem a dolgot.
-Igen, teljesen! -már ő is elvigyorodott, mert gondolom ezt is elég vicces dolognak találta.
-Ugyan már! Nem kellett volna! -legyintettem.
-Dehogynem! Tudom, hogy nagyon szereted, így gondoltam miért is ne? De most inkább válasszál, milyen kell?
-Talán, epres!
-Hu, -sóhajtott egyet- még jó, hogy csak ilyen van. -muszáj volt újra nevetnem rajta. Annyira igyekezett a kedvemben járni, és lehet, hogy furán hangzik, de kezdem megszeretni Őt.

Tekert nekem, egy jó nagy adag vatta felhőt, fa pálcikára, majd saját magának is. Visszaültünk a padra, majd újra beszélgetni kezdtünk mindenről, és közben eszegettük az édességet. Egyszer, amikor hirtelen nagy csönd lett, Nate le sem vette rólam a szemét, én pedig értetlenül néztem rá.

-Valami baj van, Nate? -néztem teljes aggódással a szememben Tőle.- Van valami rajtam? Elkenődött a sminkem, vagy.. -de nem hagyta, hogy befejezzem, mert megcsókolt. Teljesen meglepődtem, ezért nem csókoltam vissza. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, amikor visszahátrált.
-Grace, kérlek bocsáss meg -mentegetőzött, és most a szemembe se mert nézni.- é-én, nem is tudom, hogy mi volt velem. Csak úgy rám tört, é-és nem tudtam Neked ellenállni. Sajnálom. -fejét fogva előrehajolt, hogy véletlenül se lássam meg az arcát.
-Nate, semmi baj, -megfogtam a csuklóját, hogy eltávolítsam az arcától, és újra a szemébe nézhessek, amikor végre sikerült elérnem ezt, folytattam- én is így érzek. -szeme felcsillant, és újra megcsókolt, most viszont én is visszacsókoltam.

Ezek után, csak még jobb lett a hangulat, és megbeszéltük ezt az egészet. Este olyan kilenc óra körül értem haza, majd egy újabb csók váltás után bementem a házba. Mosolyogva mentem el fürdeni, fogat mosni, bevenni a gyógyszereimet, és aludni is. A telefonomat még a kezembe vettem, majd egy kis nyomkodás után kaptam egy SMS-t.

'Remekül éreztem magam veled! Köszönöm neked ezt az estét! Jó éjszakát, holnap beszélünk! xx Nate'

Elmosolyodtam a gondolattól, hogy valaki így tud rám gondolni, és végre fontosnak érezhetem magam. Gyorsan vissza is írtam neki, majd boldogan, álomba szenderedtem.

***

Tegnap érkeztünk vissza Londonba, és ma már iskola van. Reggel 7 óra van, és sietnem kell a készülődéssel, ha az első napon nem akarok elkésni, így rohanva készítettem el a sminkem, a hajam, öltöztem fel és vettem be a szokásos gyógyszereimet. Anyáék már rég elmentek dolgozni, így csak egyedül voltam otthon. Ekkor viszont csengettek, én pedig, eszet vesztve rohantam ajtót nyitni. Azt hittem, hogy az egyik szomszéd jött át valamit kölcsön kérni, de ehelyett Harry-t láttam meg a küszöbön állni.

10. fejezet - Utazás

Először is, NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM  a 4 feliratkozót, a sok kommentet és az 1761(!!) oldal megjelenítést! :*
Másodszor pedig, nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam hozni az új részt. Tudom, nincs erre mentség, de tényleg nem így terveztem. Egy kicsit megváltozik a történet, és ezért félek is, hogy mi lesz a véleményetek róla. Remélem azért, ugyan úgy örömmel és izgalommal fogjátok olvasni. Természetesen nem arról beszélek, hogy nem lesz ezután semmi izgalom benne, mert lesz, csak most egy-két rész tartalmáig egy kis nyugalom van. Ezalatt pedig új kapcsolatok alakulnak ki, és újabb előzményeket/következményeket tudhattok meg. 









'Végre meghaltam..'


-Nem! -ültem fel hirtelenjében a kádban, mert megrémisztett a saját mondatom. Kikerekedett szemekkel  fürkésztem át, a végtagjaim minden négyzet méterét, de nem volt nyoma semminek. Oldalra néztem, amikor a tiszta és száraz penge jelenléte megnyugtatott.- Csak egy álom volt. -behunyva a szemem, visszadőltem.- Egy borzalmas álom. -suttogtam magamnak, nyugtatásképp.

Pár percig még becsukott szemekkel feküdtem, mert nem mertem elaludni. Nagy nehezen elnyúltam folyékony szappanért, majd megfürödtem vele. Jól esett végre egy normális fürdő, és nem csak olyan elkapkodott, gondatlan, mint a kórházban. Arcomra vizet nyomtam, hogy felfrissüljek, de teljesen kiment a fejemből, hogy még volt rajtam smink-bár igaz, hogy nem túl sok a sírás miatt-, ezáltal az egészet elkentem. Lassan törölköztem, mert teljesen máshol jártak a gondolataim, és igazából teljesen ráértem. Anyáék sokáig szoktak dolgozni, ezért Zara-t is csak késő este hozzák haza. Abban pedig biztos vagyok, hogy Victor Carmen-nél alszik ismételten, ami így megy már egy jó ideje. Szinte minden napomat a magánnyal töltöm.

Gyorsan kimentem néhány tiszta ruháért a szobámba, majd felvettem őket. Visszatértem a fürdőbe, és kinyitva a kis szekrényt a mosdó kagyló felett, kivettem egy vatta korongot, és beáztattam egy kis smink lemosóval. Belenéztem a tükörbe, és teljesen lesokkoltam. Hogy lehet az, hogy amikor belenézek a tükörbe, semmit nem találok magamon, ami szeretek? -kérdeztem magamtól, de erre sincs válasz.
Miután sikeresen letisztítottam az arcomat, elpakoltam mindent, és kimentem a szobámba. Benyomtam a televíziót, majd nekiálltam kipakolni a bőröndömből. Minden mozdulatom fájdalommal járt, és nagyon gyengének éreztem magam. Miután befejeztem a pakolást úgy döntöttem, hogy lefekszek. Kezembe vettem a telefonomat, majd hanyatt feküdtem az ágyamon. Egy ideig csak nyomkodtam; megnéztem a friss híreket, egy pár oldalt, és meghallgattam néhány zenét, amiről még nem hallottam. Sőt, még Nate is felvette velem a kapcsolatot a neten keresztül. Elég kedves srácnak tűnik, úgyhogy nem utasítottam vissza a közeledését felém. Ez az én bajom; nincs szívem nemet mondani. Azt mondják, hogy az önzőség a legrosszabb belső tulajdonság, de én tudom, hogy az önzetlenség is a sírba viheti az embert. Ezért sem tudtam volna magamat bántani soha. Jó, lehet, hogy próbálkoztam már, de egyszer sem volt merszem megtenni valami komolyabbat. Sokkal jobban fájt az, ha valakinek én okoztam bánatot. Hirtelen a csengő hangom zavart meg a gondolkodásomban. Mivel a kedvenc bandám egyik híres dala volt az, így egy kis ideig hagytam csörögni. Meg se néztem, hogy ki az, csak felvettem, és amilyen vidáman tudtam, beleszóltam.

-Hallo? -jeleztem, hogy felvettem.
-Szia Grace! Minden rendben veled? -szólt a másik vonal végéből egy ismerős hang.
-Szia And! Igen, persze! -rossz volt neki hazudni, de ezt nem telefonon keresztül fogom kivesézni- Jól vagyok! És te? Hogy hogy hívtál?
-Én is, köszönöm kérdésed! Szóval, anyukáddal már megbeszéltem, úgy hogy most téged kérdezlek meg, hogy lenne-e kedved eljönni Manchester-be a nyári szünet végéig? Nem baj, hogy ha nem szeretnél, csak gondol..
-And! -szakítottam félbe- Még jó hogy elmegyek! -mentem bele az ötletébe, mert őszintén szólva, lehet, hogy ez hiányzik most nekem. Elmenni innen messzire, és egy kicsit kiszellőztetni a fejem. A kereszt anyukámmal meg mindig is jóban voltam, így az sem tűnt problémának, hogy esetleg unatkoznék majd. Ráadásul elég sok mindenkit ismertem meg, akik ott laknak, így velük is tudok végre találkozni.
- Remek! Persze azt mondta anyud, hogy szeretné, ha legalább még egy hétig itthon maradnál pihenni. De azután, amikor csak akarsz jöhetsz. Csak előtte telefonáljunk még egyet, hogy megtudjunk beszélni mindent. most mennem kell, addig is, puszillak nagyon! Szia! -fejezte be a beszédét.
-Rendben, én is téged! Szia! -köszöntem el tőle én is, és letettem.

Nagyon örültem, hogy végre történik velem valami új, és hogy elutazhatok. Azonnal jobb kedvre derültem, majd letettem magam mellé a telefonomat, és feljebb hangosítottam az eddig fölöslegesen működő televíziót. Nyomkodtam egy kis ideig a gombokat, amíg meg nem láttam magam a képernyőn. Éppen a híradó volt.

-Ezt a felvételt egy londoni lakos vette fel a telefonjával, amikor meglátta, hogy valaki öngyilkos kísérletre készül. Amint látható, egy 14 év körüli lány próbált leugrani egy elhagyatott bérház 11. emeletéről, -az hát, 14 év. Felháborítónak tartom, ezt az egészet. Világ életemben fiatalabbnak néztek, a magasságom miatt. Utálom.- , amikor valaki a segítségére sietett és megmentette Őt. Olyan 10-15 ember volt a szem tanúja ennek az esetnek. Mindenki rémülten figyelte, hogy mi fog történni. -ha rajtuk múlt volna, már rég halott lennék. Mi az, hogy mindenki rémülten figyelte? Ennyit a társadalmi összetartásról.- Ezután a felvétel véget ér, és bejelentették az esetet a rendőröknek, ami után mi is kimentünk a helyszínre. Sikerült a megmentővel egy interjút csinálni. -ekkor Nate jelent meg a műsorban.
-Igazából még soha nem találkoztam vele, de muszáj volt megmentenem. Nem bírta volna el a lelki ismeretem, ha úgy ugrott volna le, hogy nem teszek meg mindent az érdekében, hogy ne ezt az utat válassza. -szavai nagyon jól estek. Legalább egy valakit még a normálisak közé lehet sorolni.- Azt viszont nem tudtam meg pontosan, hogy miért akarta ezt tenni. Látszódott rajta, hogy megbántották. Pedig egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megérdemelte. Megkérdeztem a nevét, és azt mondta, hogy Marie-nek hívják. -Uram Isten. Tényleg, ezt hazudtam neki. De akkor mégis hogy talált meg az interneten? Gondolom Harry elmondta, hogy mi az igazi nevem.- Aztán egyszer csak eltűnt, és nem tudok semmit róla azóta. Ezt a rendőrös dolgot sem értem. Nem kell ennek ekkora felhajtást keríteni. Minden rendbe jött és ez a lényeg. -hál' Istennek, ennyi volt az egész, és nem adott ki több információt rólam. Nagyon hálás vagyok Nate-nek, és mindezt muszáj lesz megköszönnöm neki.

Kikapcsoltam a készüléket, majd elővettem a Szürke ötven árnyalata könyvemet, amit imádtam. Kinyitottam ott ahol a könyvjelző volt, majd folytattam a történetet. Nem bírtam letenni, csak miután hallottam, hogy anyáék hazajöttek, ezért gyorsan becsuktam, majd felpattantam az ágyról. Elébük mentem, és egy-egy puszival köszöntöttem őket. Zara-nak segítettem levetni a szandálját, majd elvittem kezet mosni. Anya addig bement a konyhába és elkezdte kipakolni a bevásárló szatyorból a dolgokat. Minden nap ez ment, szóval megszokottan csináltuk a dolgainkat.
Vacsora közben beszélgettünk, én meg felhoztam a Manchester-es témát. Megbeszéltük, hogy mához egy hétre elmehetek vonattal. Nagyon örültem ennek az egésznek, és nem tudtam hova tenni, ezt az érzést. Kaja után megfürödtünk, én bevettem a felírt gyógyszereimet, amit már rend szerint majdnem 8 éve szednem kell. Néha kevesebbet, néha többet; most pedig az utóbbit teszem. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyi bajom volt a gyógyszer bevétellel. Mindig féltem lenyelni, és amit csak lehetett hagytam elolvadni a számban, de mára már hozzá szoktam. Ezután fogat mostam, és lefeküdtem aludni.

***

Délelőtt 11 óra van, és fél óra múlva indul a vonatom Manchester-be, és utazom And-hez. Éppen egyedül ebédelek, mert ismét nincs itthon senki. Anyáék dolgoznak, Zara a nagymamájánál van, Victorról pedig semmit sem tudok; ugyanis nem túl gyakori nálunk a kommunikálás. A bőröndöt meg két külön táskát viszek még, és már mindegyik indulásra készen áll, és én is végeztem mindennel. Már csak annyi a dolgom, hogy ott jegyet kell vennem, és megvárnom a vonatot. Így hát, amikor megettem az ételemet, felvettem a cipőmet, kezembe fogtam a bőr dzsekimet, -a hidegebb napok miatt- majd kilépve a lakásból magam után bezártam az ajtót, és elindultam.

Szerencsére nem volt messze az állomás, így nem kellett sokat szerencsétlenkednem a cuccaimmal. Megvettem a jegyeket, és kiálltam, várni a vonatot. 

-Grace? -szólított valaki félénken a hátam mögött, mire én megfordultam.

-Nate! -mosolyogtam rá őszintén, mert tényleg örültem, hogy látom. Az egy hét alatt rengeteget beszélgettünk, és nagyon megkedveltem a srácot.

-Miújság? -kérdeztük azonnal egyszerre, mire mind a ketten elnevettük magunkat.

-Nincsen semmi különös, várom, hogy menjek Manchester-be. És veled? Te hogy hogy itt vagy? Hova készülsz?

-Képzeld, én is Manchester-be utazom! 

-Ez most komoly? -bólintottam egyet, hogy elhiggye.- Szépen összehoztuk!

-Hát bizony! Erre is csak mi vagyunk képesek! -nevettem el magam, mire Nate és nevetni kezdett. 

Pár perc múlva meg is érkezett a vonat, amire mind ketten felszálltunk, és természetesen egymás mellett foglaltunk helyet. Egész úton csak nevettünk, és beszélgettünk. Annyi sok közös van bennünk. És amiért nagyon hálás voltam, az az volt, hogy egyszer sem kérdezett Harry-ről, vagy arról, hogy miért akartam öngyilkos lenni. 

9. fejezet-Minden jóra fordul. Ígérem

-Engedj el Harry! Meg kell ezt tennem, és te ebben nem állíthatsz meg! -a két kar letett a földre.- Értetted? -hátrafordultam, hogy a szemébe is elmondjam még egyszer- Oh. -meglepődésemre, nem az a fiú állt előttem, akire számítottam. Nem is értem, hogy miért rögtön Harry-re gondoltam, hiszen őt nem érdekli, hogy mi van velem.
-Öhm -hatalmas boci szemekkel nézett rám, és nem értette a helyzetet.- Úgy látom, teljesen más valakire számítottál. -szája szélén egy kis mosolyt láttam, de mikor észrevette, hogy én milyen komoly vagyok, azonnal abbahagyta. Kiakartam kerülni, és elmenni onnan. Nem állt szándékomban köszönetet mondani, vagy ilyesmit, ugyan is nem akartam 'megmenekülni' magamtól. De nem túl messzire jutottam tőle, mire ismét megállított, most a csuklómnál fogva.
-Engedj el! -fordultam meg és belenéztem a szemeibe szúrós tekintetemmel, de azonnal megenyhültem, mert nagyon tetszett a színe.- Kérlek.
-Semmi 'jahj, köszönöm, hogy megmentettél, te vagy az én hősöm!' ? -hangjában hallható volt a cinikusság.- Mert ha jól gondolom, nem éppen azért álldogáltál kinyújtott lábbal a 11. emeleten, hogy lemérd a szél sebességét!
-Igen, jól gondolod. Leakartam ugrani, hogy öngyilkos legyek. Tudom, önző dolog volt tőlem, és lehet hogy pszichiáterre van szükségem, mert biztosan őrült és zakkant vagyok, de rohadtul cseszek arra, hogy ki mit gondol emiatt rólam. Nem érdekel ugyan úgy, mint ahogy másokat sem, hogy velem mi van. -közelebb mentem hozzá és mutatóujjammal mutogattam rá.- És ha most nem haragszol, elmennék. -megfordulva a lépcső felé vettem az irányt, majd lementem rajta.
-Ki mondta, hogy ezt gondolom rólad? -utánam jött, mire én kérdően ránéztem, mert nem értettem.- Egy szóval sem mondtam, hogy őrült vagy. Csak nem hagyhattam, hogy megtedd. Nem úgy nézel ki, mint aki világ életében bűnözött, és ölt. Én kérek elnézést. -úgy tűnt, hogy megbántottam, pedig egyáltalán nem állt szándékomban.
-Bocsánat. Csak tudod.. -nagy levegőt vettem, majd megforgattam a szemeimet.- Még is mit hiszek? Ahj. -sarkon fordultam és folytattam utamat az utcára.
-Most mégis mi a baj? -kérdezte, majd hallottam ahogy utánam ered.- Mit hiszel? -ismételte meg a szavaimat.
-Nem tudom,  hogy miért hittem azt,  hogy kíváncsi vagy az én nyomorult problémáimra. -válaszoltam a kérdésére, de nem álltam meg.- Ugyanis azok senkit sem érdekelnek. Mindenki önző körülöttem, és nem veszik észre, hogy megbántanak engem.
-Minden jóra fordul. Ígérem. -mondta lágyan, mire elmosolyodtam, mert még mindig háttal voltam neki.
-Na persze.-amíg ezt kimondtam, egy kicsit lassítottam a tempómon. Amikor újra könnyek törtek elő belőlem, gyorsan letöröltem őket, majd még gyorsabban trappoltam le a lépcsőn.
-Legalább a nevedet mondd el! -kiabálta utánam.
-Marie. -mondtam ki az első nevet, ami csak eszembe jutott. Nem akartam megmondani az igazi nevem, hiszen még is csak egy ismeretlen.- És a tiéd?
-Marie?! -majdnem elnevette magát ezen a nagyineven, de látszott rajta, hogy nem akar megbántani.- Az enyém Nate. Örülök, hogy találkoztunk! -nyújtotta a tenyerét felém, én pedig udvariasan elfogadtam, és kezet ráztam vele, majd ott hagytam.

Végre kiértem a bejárati ajtón, és már azt hittem, hogy megúsztam a sajnálkozást. A szemeim végig a betont bámulták, addig amíg neki nem mentem valakinek. Felnéztem, és azt a valakit láttam magam előtt, akit több kilométeres távolságban elakartam kerülni.
Szememben viszont újra könnyek gyűltek, de nem adtam meg nekik a lehetőséget, hogy kiszabaduljanak.

-Grace. Kérlek, had magya..
-Most jön az a rész, amikor elkezdesz magyarázkodni, majd bocsánatot kérsz, hogy még hivatalosabbnak tűnjél. -szakítottam félbe- Csak, hogy én ezt nem fogom neked hagyni. Nem fogsz még egyszer megalázni. Van bennem annyi önbecsülésem még, hogy ne hagyjam magam olyan könnyen. -arcáról lerítt az értetlenkedés.- Tudod mit? Felejtsd el. -megfordultam, abban a reményben, hogy ezzel véget vethetek a 'beszélgetésünknek'.
-De nem felejtem el.
-Miért nem? -visszanéztem rá, és kíváncsian vártam a válaszát.
-Mert nem akarom elfelejteni. -már kezdtem volna mondani a magamét Harry-nek, amikor valakit meghallottam, ahogy kiabál.
-Marie! Marie, miért nem szólsz hozzám? -jelent meg mellettem Nate, mire leesett, hogy nem tudja az igazi nevemet.- Csak azt akartam mondani, hogy.. -egy pillanatra megállt, amikor megpillantotta Harry-t.- Styles?
-Human? -örültek meg, majd megölelték egymást, én pedig értetlenül ott álltam.
-Nate! Mit is akartál? -szakítottam félbe a nagy csevejüket, mert nem bírtam tovább.
-Oh, bocsánat, csak odaakartam adni ezt. -nyújtotta felém a karkötőmet, amit még Ashley-től kaptam.
-Köszönöm. -vettem el tőle, de mintha ott sem lennék, csak folytatták, ahol abbahagyták.- Akkor, én, most -mutogattam hátam mögé- inkább elmegyek.

Elindultam, és hátra sem néztem, csak mentem. Haza akartam végre menni. Bezárkózni a szobámba, zenét hallgatni, vagy esetleg megnézni egy filmet. Szívesebben öntöttem volna ki a lelkemet valakinek, de nem volt olyan, akit még érdekelne is. Anyukámnak elmondhatnám, de soha nem voltunk olyan viszonyban, hogy mindent elmondanék neki. Amikor mégis elmondtam neki valamit, soha nem állt ki mellettem, és még ő csodálkozik, hogy nem tud rólam szinte semmit. Gondolataimban elmerülve sétáltam, és észre sem vettem, hogy valaki szólongat. Amikor odanéztem, Harry-t pillantottam meg. Tudtam, hogy nem vagyok már messze a lakásunktól, ezért begyorsítottam. Semmi kedvem nem volt most semmihez, főleg hozzá nem. Tudtam egy rövidebb utat, ahova csak gyalog lehetett bemenni, így arra fordultam. Amikor rájöttem, hogy már nem követ, újra felvettem a normális tempómat, majd két perc séta után, haza is értem. Köszöntem a bejárati ajtó mellett álló bolt tulajdonosának, majd elkezdtem bepötyögni a kódot, amikor kijött a boltos.

-Szia, egy Harry nevű fiú ugrott be, és téged keresett, mire én mondtam, hogy ma még nem is láttalak. Ezért megkért, hogy ha haza érsz, akkor adjam ezt neked oda. -adta át nekem a bőröndömet, mire megkönnyebbültem. Teljesen kiment a fejemből, hogy otthagytam a cuccaimat a város közepén, de hál' Istennek, volt annyi Harry-ben, hogy elhozza onnan. Hálás is lehettem volna érte, de a harag és az utálatom iránta, még nagyobb volt.
-Köszönöm. -erőltettem magamra egy mű mosolyt. Bólintott egyet, mire én benyomtam a sípoló ajtót.

Nagyon nehéz volt számomra a bőrönd, mert még mindig gyenge voltam. Az volt a szerencse, hogy nem estem össze az utcán. Végre felértem a harmadik emeletre, nagy szitkozódások közepette, amiért nincs lift. Úgy volt, ahogy anya mondta, és senki sem volt otthon. Kinyitottam a kulcsra zárt ajtót, majd bementem rajta. Egyenest a szobámba mentem. Ledobtam szó szerint a cuccaimat, majd bevonultam a fürdőszobába, mert kellett egy forró fürdő. Megengedtem a vizet, majd elakartam kezdeni vetkőzni, amikor megláttam magam a tükörben, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, elkezdtem keresni valamit. Nagy keresgélés után, megtaláltam a tárgyat, és leraktam a kád szélére.Lassan belemártottam a jobb lábamat, majd jött a másik, míg végül teljes egészében benne voltam a forró vízben, ami egy kicsit égette a bőröm, de nagyon nem érdekelt.

Azonnal odanyúltam a pengéhez, amit pár perce raktam le. Felemeltem a bal kezemet, és megpróbáltam végig hasítani a bőrömet, de a remegő kezemből kiesett a tárgy, így eltartott egy ideig. Mikor elkaptam, újra megakartam próbálni, ezúttal megtámasztva, hogy ne remegjen. Végre sikerült elkezdenem. Halálosan fájt, sikítani tudtam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Újabbnál újabb csíkokat véstem bele, és egyáltalán nem zavart, hogy elég sokáig megfognak maradni. Kellett egy kis fizikai fájdalom is a testemnek. Hiszen nem lehet mindig csak a lelket büntetni. Így volt igazságos.
A bal kezemen nem volt több hely, így áttértem a combjaimra. A kádtól fehérnek látszódó víz tiszta piros lett. Nem az a nagyon halvány, hanem inkább a bordóra hasonlított. Arcom fekete könnyel volt beborítva, a levegőt nehezen vettem.
-Mit csinálsz? Hagyd abba! Megölöd magad Grace! -szemem előtt Harry jelent meg. Bezzeg most aggódik értem. Komolyan mondom, hogy nem tudom követni. A fiú helyét átvette a vakító fehérség, mire és kiejtettem a kezemből a pengét, és hátradőlve lehunytam a szemem.
Végre meghaltam...

8. fejezet - Az élet nem szar, csak te vagy az!

Először is; Boldog Születésnapot Harry Edward Styles! El sem hiszem, hogy már 20 éves! Olyan gyorsan felnőtt. Ráadásul január 31.-én volt a Midnight Memories klipnek a premierje. Remélem, hogy mindenki a rekord döntésen dolgozott. Szerintem minden esélyünk meg van arra, hogy sikerül! Mellesleg, nekem nagyon tetszik a videó, ezért egy nagy tapsot érdemel ismét Ben Winston!!! Gratulálok srácok!
Másodszor pedig köszönöm a több mint 700 oldalmegjelenítést! A design pedig szerkesztés alatt áll. A Dare to Dream című blog egyik szerkesztője, Ever munkálkodik rajta! Előre köszönöm neki!
xx Csilla


Te csak egy jelentéktelen senki vagy. Nem érsz semmit, senkinek, és nem érdemled meg, hogy szeressenek. Visszataszító undormány vagy, akit jobb több kilométeres távolságban elkerülni. Soha nem fogsz találni olyat, akinek több lennél egy tartalék barbie-nál. Téged jobb kihasználni, utána a földön hagyni, összetörve. Senki sem mondja neked, hogy szeret, vagy hogy hiányzol neki. Aki még is megteszi, az hazudik. Hazudnak, mert megsajnálnak, a nyomorult életed miatt. Álmodni se merj arról, hogy valaha a középpontban leszel, legfeljebb ha a 'legnevettségesebb' kategóriában indulsz. Na ott nagyon sok esélyed van a győzelemre. Szeretnek veled játszani, amit meg is érdemelsz. Kiközösítenek, mert nem vagy közéjük való. Becsapnak, mert nem akarnak többé a közelükben látni. Valld csak be magadnak, hogy ez mind igaz, és hogy te ezt mind élvezed. Szereted, ha az emberek szemében egy koszos és szakadt rongy vagy. Szeretsz egyedül és depressziósan a szobád sarkában gubbasztani, és amikor senki sem hall, zokogni. Szeretsz megalázva és átverve lenni. Szóval jobb, ha tudsz valamit: Az élet nem szar, csak Te vagy az!

Végre felébredtem, ebből a borzalmas 'álmomból' amit már másodjára megálmodok. Azóta így van, hogy Harry-ben is csalódnom kellett. Szerencsére ma délután hazamehetek, és magam mögött hagyhatom ezt a helyet. Nem titok, hogy mennyire utálok itt lenni, hiszem szinte már ez a második hely, ahol a legtöbb időmet töltöm. Az, hogy most más volt az oka a bent maradásomnak, nem igazán változtatott a helyzetemen. Rettentően mérges voltam a rá a drog miatt, de még is inkább magamra voltam az. Végül is én voltam olyan felelőtlen, pedig köztudott, hogy nem éppen a romatikusságáról és a önzetlenségéről híres Harry. Sokat hallottam az egy éjszakás kalandjairól, de eddig nem igazán érdekelt. Lehet, hogy nem csak nekem adott be drogot, vagy valami hasonló kábítószert, csak hogy könnyebb legyen megszerezni amit akar. Ki tudja, hogy hányat bántott meg. Az is lehetséges, hogy csak arra várt, hogy az abc sorrendbe szedett listáján, végre a 'Grace' nevű lányok is ki lehessenek pipálva. Szerencsére, én nem csináltam vele semmit, és most már nem is szándékozom. Teljesen kiakarom zárni az életemből, de ami még nehezebb lesz; az agyamból is.
Kinyitottam szemeimet, mert hallottam, ahogy valaki bejön. Már tudtam mozogni, hála a gyógytornászomnak, és beszélni is tudtam volna, csak hogy nem akartam.

-Jó reggelt Grace! -jelent meg hirtelen a szemem előtt vigyorogva az ápolónőm. Bevallom, hogy Őt kifejezetten szerettem. Mindig olyan kedves és segítőkész. Lehet vele beszélgetni, és nem csak azért jön be hozzám, mert az a feladata, hanem mert tényleg érdekli, hogy mi van velem. Ami nekem nagyon természetellenesnek tűnik.Viszonoztam kedvességét egy mosollyal, majd azonnal komorrá vált az arcom.- Látom még mindig nem akarsz megszólalni. -nagyot sóhajtott, majd folytatta- A párnádat, viszont megint sikerült teljesen átáztatnod.

Tényleg. Eddig észre sem vettem, hiszen már mondhatni megszoktam a könnyáztatta huzatot. Egy kicsit felemeltem a fejem, ezzel hagyva, hogy kivegye alólam, és kicserélhesse. Amíg nem jött vissza egy újjal, én kezemmel megtámasztottam az államnál fogva a fejemet. Mély levegőket vettem, és amikor fújtam ki, beleremegett mindenem. Még mindig fájt mindenem. Nem csak fizikailag voltak már fájdalmaim, hanem lelkileg is. Akaratlanul is újabb könnyek jelentek meg a szemem sarkában, de gondolkozásom miatt nem tudtak lefolyni. Éreztem, ahogy a csalódottság kezdi lassítani a szívverésemet.

-Ne csináld már Grace! -ült le velem szemben.
-Ashley! -gyorsan megdörzsöltem a szememet, és szívem újra felvette a szokásos ritmust. A szám nagy mosolyra húzódott, ahogy megláttam a legjobb barátnőmet. Régóta nem láttam. Még az általános iskolában lettünk nagyon jóban. Bár igaz, hogy nagyon sok veszekedésünk van és volt is, de mindig számíthatunk egymásra.
-Egyébként szia! -közelebb jött széttárt karokkal. Vettem a célzását, és lassan, de biztosan felültem, mire ő megölelt és adott két puszit köszönésképpen.

Gyorsan beszélgetésbe elegyedtünk, és ezalatt vissza is jött az új párnámmal Loreen, az ápolónő, aki ma hozzám volt beosztva. Mindent elmeséltem neki, amire csak képes voltam. Persze sokszor meg szakítottam a saját beszédemet, egy-egy sírással, de Ash gyorsan közelebb jött, megölelt, majd letörölte a könnyeket az arcomról. Nagyon hálás voltam neki, hogy bejött hozzám, hiszen biztosan van jobb dolga, mint itt lenni, és foglalkozni velem. Elmondtam neki az akkori és a mostani érzéseimet is Harry iránt, mire ő egyetértően hallgatta végig, a hosszú hülyeségeimet. Még nem tudom, hogy mivel fogom neki mind ezt vissza adni, de meg fogom tenni. Mindig megteszek neki mindent, még akkor is ha nem kéri, csak ránézek, és már tudom hogy mit akar. Sajnos nem tudott sokáig maradni, így egy óra múlva, 10 órakor haza is ment, mivel délután kézilabda meccse lesz és muszáj előtte pihennie. Ismét egy öleléssel és két puszival köszöntünk el egymástól, majd ő távozott. Amikor visszafeküdtem az új, és száraz párnámra, rájöttem, hogy ki kell mennem a mosdóba, ami a folyosó végén volt. Gyorsan erőt vettem magamon, és nagy nehezen sikerült kikerülnöm a kényelmetlen ágyból. Jó volt újra sétálni egy kicsit, hiszen öt óra múlva már mehetek is haza.
Kiérve a WC-ből, kezet mostam, majd megpillantottam magam a falon lógó tükörben, és a látvány majdnem lesokkolt. Szemeim alatt vastag, fekete karikákat véltem felfedezni, szemem fehérje tele volt piros érvonalakkal, ami a sok sírásra utalt. A hajam pedig össze-vissza állt. Közelebb hajolva beletúrtam, hátha jobb lesz, de ahogy végighúztam az ujjaim között a tincseket, több hajszál is a kezemben maradt. A rá pillantottam, amikor elfogott a hányinger. Igen, hányingerem volt magamtól. Utáltam, hogy így nézek ki.
Megtámaszkodtam a kagyló két szélébe, és tekintetem a lefolyónál megakadt. Nem bírtam felnézni, nem akartam meglátni ismét magamat ilyen állapotban. Gyorsan újra megmostam a kezeimet, ezáltal e hajszálak is lejöttek. Végig néztem, ahogy magába szívja azokat, majd pár könnycseppet hullatva, újra összeszedtem magamat, és vissza indultam a szobámba.
Szerencsésen bejutottam anélkül, hogy valaki észre vette volna, hogy hogy nézek ki. Próbáltam az arcomat takargatni, és végig a földet bámultam, mivel rettentően szégyeltem magamat. Nagyon fáradtnak éreztem magam, ezért gondoltam lefekszek egyet aludni. Az ágyneműm újra lett húzva, és a hófehér takarón, -amin itt-ott rá volt varrva a kórház neve- a reggelim volt. 'Reggeli', hm vicces, ugyan is még soha nem ettem innen ilyen ételeket, mert egyszerűen undorodom tőlük. Óvatosan megfogtam a sarkát, majd arrébb raktam, hogy ne legyen útban. Ezután leültem a szélére, és lerúgva a talpamról a papucsomat, hanyatt feküdtem az ágyra. Nem takaróztam be, mert melegem volt.
A szememet lecsuktam, de nem igazán tudtam elaludni. Elkezdtem mozgolódni, és forgolódni, és ettől csak még kevésbé sikerült szundítanom. Támadt egy ötletem, és oldalra nyúlva elkezdtem tapogatni, hogy megtaláljam a telefonomat és a hozzá tartozó fül hallgatómat. Sikerrel jártam, majd mikor a kezembe került, feloldottam, majd elindítottam a zenelejátszómat, maximum hangerőn.

'Mikor már a zene szétszaggatja a dobhártyádat, 

de te mégjobban felhangosítod, 

hogy ne érezd a fájdalmat..'

Sikerrel jártam és eltudtam aludni a zene megnyugtató lüktetéseire. Erre pedig akkor jöttem rá, amikor arra ébredtem fel, hogy rezeg a telefonom. Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, és hunyorítva néztem a fényes képernyőjére, amire az 'Anyu' felirat volt írva.

 -Igen? -szóltam bele nehezen.
-Szia! Te aludtál?-kérdezett vissza meglepődve. Nem tudom miért olyan fura, ha az ember alszik.
-Öhm, igen. Miért?
-Csak mert hallom a hangodon. Annyira unod magad, hogy mar csak aludni tudsz, ugye? -nem igazán akartam most elhallgatni a lustaságomra utaló megjegyzéseit, szóval megkértem, hogy térjen a lényegre.- Na, azért hívtalak, mert sajnos nem tudok érted menni 3 órára, ezért megkértem valakit. Szóval annyit kell csak tenned, hogy addigra elkészülsz; felöltözöl, elpakolsz, majd lemész. Harry ott fog várni a kórház előtt, én meg..-mondta volna tovább de, meg kellett állítanom.
-H-hogy ki?! Ugye most csak viccelsz? -hangom majdnem beleremegett, de nem mutathatom ki a gyengeségem, főleg nem anyának.
-Figyelj Grace. Tudom, hogy most nem éppen vagytok puszi pajtások, de muszáj dolgoznom. Nem volt senki más, aki el tudna hozni, és amúgy is Ő erőltette annyira.
-Akkor majd haza sétálok! -vetettem fel az első ötletemet, ami eszembe jutott.
-Na azt már nem! Még csak az kéne, hogy egy óvatlan pillanatban összeess nekem valamelyik utcában. Ki van zárva! Harry hazahoz, és legalább megbeszélhetitek a dolgaitokat -ezt úgy mondta, mintha nekem szándékomban állna megbocsátani neki. Elég nagyot tévedett.- Puszillak, majd otthon találkozunk! De siess mert már fél 3 múlt három perccel!

Igaza volt. Gyorsan elköszöntem tőle, majd kikeltem az ágyból. Egy kis nyújtózkodás után összekapkodtam a cuccaimat és behajigáltam a bőröndömbe. Szerencsére már tegnap este kivették belőlem a 'csöveket' ezért könnyen tehettem meg bármit. Megfogtam egy pólót és a farmeromat, majd elhúzva az ajtó ablakán lévő függönyt, elkezdtem átöltözni a normális gönceimbe.
Nem akartam egy légtérbe kerülni Harry-vel, de tudtam, hogy nincs más választásom, és igazából érdekelne is a magyarázata a cselekedeteire. Összecipzároztam a utazótáskát, majd egy pillantást vetettem a fali órára. Háromnegyed 3 volt pontosan. Túl hamar lettem kész, és nem tudtam mit csinálni. De nem igazán érdekelt, szóval az 'Egy kis friss levegő nem fog ártani' gondolattól inspirálva, fogtam a cuccaimat és kimentem a szobámból. Illedelmesen elköszöntem és megköszöntem mindent, majd hívtam a liftet. Azt mondta anya, hogy előre fog jönni értem Harry, ezért úgy döntöttem, hogy én hátul fogok kimenni, csak hogy ne találkozzak véletlenül hamarabb vele. Egyedül akartam egy kicsit lenni a friss levegőn. Kiértem a kórház udvarából a járdára. Mély levegőt vettem a nem éppen meleg levegőből, majd körbenéztem. Autósok hada haladt el előttem, és mindenhol szerelmes párokat láttam.
A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott, amikor az egyik csókolózó párocskán akadt meg a tekintetem. Az út túloldalán, egy fekete BMW oldalának volt támaszkodva a fiú és a szájában egy szőke, hosszú hajú lány volt. Nem hittem a szememnek, ezért megvártam míg végre szétválnak, hogy biztos lehessek abban, amit látok.
Sajnos nem tévedtem. A lábaim lebetonozták magukat, és csak nyitott szájjal és könnyekkel a szememben figyeltem, ahogy a legjobb barátnőm Harry-vel nevet. Vagy egy teljes percig állhattam úgy, amíg véletlenül a fiú ki nem szúrta, hogy végig ott voltam és őket néztem.. Amikor tekintete találkozott az enyémmel, a mosoly lefagyott az arcáról, és kétségbeesetten engem nézett. Én lassan megráztam a fejemet, majd amikor kiakarta kerülni Ashley-t, hogy odajöhessen hozzám, én elrohantam.

 -Grace! -hallottam, ahogyan utánam kiált, de már késő volt.

 Kezemből kiejtettem a bőröndöm, és csak futottam. Azt sem tudtam a homálytól, hogy merre megyek, de hogy hova?! Na azt főleg nem. Elakartam tűnni, felakartam adni. Véget kellett vetnem mindennek. Nem akartam, vagy is nem voltam képes tovább csinálni mindezt. Elegem volt a sok hazugságból és kétszínűségből, amit mind megkaptam 16 év során. Eszembe jutott egy régi bérház, ahol alig laknak ketten. Könnyen belehet jutni, és van egy tetőtér is, ahol remek kilátás nyílik Londonra. Szerettem oda felmenni, amikor olyan kedvem volt. Mindig megnyugtatott, amikor a vöröses-sárgás nap kelt és nyugodott. Így hát oda vettem az irányt. Elég közel volt, futva meg főleg.
Három perc múlva már a legtetején találtam magam. Szemeimből megállás nélkül potyogtak a könnyek, és nem tehettem ellenük semmit. Remegő lábakkal közelítettem a széléhez. Felnéztem az égre, ami teljesen kék színben pompázott, viszont tele volt itt-ott szürke felhőkkel. Pont olyan volt, mint az én nyomorult életem. Kihasználtnak és gyengének éreztem magam. Szemeimet összeszorítottam, majd visszadöntöttem lassan, alaphelyzetbe a fejemet. Néztem egy ideig, ahogyan balról jobbra, jobbról balra haladnak el a kocsik, és mit sem sejtenek az utasok, hogy mire készül valaki a 11. emeleten, felettük. Nagy levegőt vettem, majd felléptem a szélére.

Ugorj, ha mersz! -játszadozott velem a tudatalattim. Leakartam ugrani, hogy felszabaduljak. Megszabaduljak a kíntól és a szenvedéstől. A lelkem felfrissüljön, és megkapja a megérdemelt új testet. Azt mondjak, hogy a mostani életünkben azt kapjuk, amit az előzőben mi adtunk, hogy tanuljunk az esetből. Szóval ezek szerint én érzelmekkel és szívekkel játszottam. Most meg, az enyémet törik össze.
Kész voltam ugrani. Meg egy utolsó hatalmas, mély levegőt szívtam a tüdőmbe, amitől erős szúró fájdalom jelent meg. Hajamba belekapott a szél, amitől a hideg is kirázott. Jobb lábamat óvatosan előre emeltem, és már majdnem elrugaszkodtam a másikkal is, amikor hirtelen két erős kar ölelte át a derekamat.