10. fejezet - Utazás

Először is, NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM  a 4 feliratkozót, a sok kommentet és az 1761(!!) oldal megjelenítést! :*
Másodszor pedig, nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam hozni az új részt. Tudom, nincs erre mentség, de tényleg nem így terveztem. Egy kicsit megváltozik a történet, és ezért félek is, hogy mi lesz a véleményetek róla. Remélem azért, ugyan úgy örömmel és izgalommal fogjátok olvasni. Természetesen nem arról beszélek, hogy nem lesz ezután semmi izgalom benne, mert lesz, csak most egy-két rész tartalmáig egy kis nyugalom van. Ezalatt pedig új kapcsolatok alakulnak ki, és újabb előzményeket/következményeket tudhattok meg. 









'Végre meghaltam..'


-Nem! -ültem fel hirtelenjében a kádban, mert megrémisztett a saját mondatom. Kikerekedett szemekkel  fürkésztem át, a végtagjaim minden négyzet méterét, de nem volt nyoma semminek. Oldalra néztem, amikor a tiszta és száraz penge jelenléte megnyugtatott.- Csak egy álom volt. -behunyva a szemem, visszadőltem.- Egy borzalmas álom. -suttogtam magamnak, nyugtatásképp.

Pár percig még becsukott szemekkel feküdtem, mert nem mertem elaludni. Nagy nehezen elnyúltam folyékony szappanért, majd megfürödtem vele. Jól esett végre egy normális fürdő, és nem csak olyan elkapkodott, gondatlan, mint a kórházban. Arcomra vizet nyomtam, hogy felfrissüljek, de teljesen kiment a fejemből, hogy még volt rajtam smink-bár igaz, hogy nem túl sok a sírás miatt-, ezáltal az egészet elkentem. Lassan törölköztem, mert teljesen máshol jártak a gondolataim, és igazából teljesen ráértem. Anyáék sokáig szoktak dolgozni, ezért Zara-t is csak késő este hozzák haza. Abban pedig biztos vagyok, hogy Victor Carmen-nél alszik ismételten, ami így megy már egy jó ideje. Szinte minden napomat a magánnyal töltöm.

Gyorsan kimentem néhány tiszta ruháért a szobámba, majd felvettem őket. Visszatértem a fürdőbe, és kinyitva a kis szekrényt a mosdó kagyló felett, kivettem egy vatta korongot, és beáztattam egy kis smink lemosóval. Belenéztem a tükörbe, és teljesen lesokkoltam. Hogy lehet az, hogy amikor belenézek a tükörbe, semmit nem találok magamon, ami szeretek? -kérdeztem magamtól, de erre sincs válasz.
Miután sikeresen letisztítottam az arcomat, elpakoltam mindent, és kimentem a szobámba. Benyomtam a televíziót, majd nekiálltam kipakolni a bőröndömből. Minden mozdulatom fájdalommal járt, és nagyon gyengének éreztem magam. Miután befejeztem a pakolást úgy döntöttem, hogy lefekszek. Kezembe vettem a telefonomat, majd hanyatt feküdtem az ágyamon. Egy ideig csak nyomkodtam; megnéztem a friss híreket, egy pár oldalt, és meghallgattam néhány zenét, amiről még nem hallottam. Sőt, még Nate is felvette velem a kapcsolatot a neten keresztül. Elég kedves srácnak tűnik, úgyhogy nem utasítottam vissza a közeledését felém. Ez az én bajom; nincs szívem nemet mondani. Azt mondják, hogy az önzőség a legrosszabb belső tulajdonság, de én tudom, hogy az önzetlenség is a sírba viheti az embert. Ezért sem tudtam volna magamat bántani soha. Jó, lehet, hogy próbálkoztam már, de egyszer sem volt merszem megtenni valami komolyabbat. Sokkal jobban fájt az, ha valakinek én okoztam bánatot. Hirtelen a csengő hangom zavart meg a gondolkodásomban. Mivel a kedvenc bandám egyik híres dala volt az, így egy kis ideig hagytam csörögni. Meg se néztem, hogy ki az, csak felvettem, és amilyen vidáman tudtam, beleszóltam.

-Hallo? -jeleztem, hogy felvettem.
-Szia Grace! Minden rendben veled? -szólt a másik vonal végéből egy ismerős hang.
-Szia And! Igen, persze! -rossz volt neki hazudni, de ezt nem telefonon keresztül fogom kivesézni- Jól vagyok! És te? Hogy hogy hívtál?
-Én is, köszönöm kérdésed! Szóval, anyukáddal már megbeszéltem, úgy hogy most téged kérdezlek meg, hogy lenne-e kedved eljönni Manchester-be a nyári szünet végéig? Nem baj, hogy ha nem szeretnél, csak gondol..
-And! -szakítottam félbe- Még jó hogy elmegyek! -mentem bele az ötletébe, mert őszintén szólva, lehet, hogy ez hiányzik most nekem. Elmenni innen messzire, és egy kicsit kiszellőztetni a fejem. A kereszt anyukámmal meg mindig is jóban voltam, így az sem tűnt problémának, hogy esetleg unatkoznék majd. Ráadásul elég sok mindenkit ismertem meg, akik ott laknak, így velük is tudok végre találkozni.
- Remek! Persze azt mondta anyud, hogy szeretné, ha legalább még egy hétig itthon maradnál pihenni. De azután, amikor csak akarsz jöhetsz. Csak előtte telefonáljunk még egyet, hogy megtudjunk beszélni mindent. most mennem kell, addig is, puszillak nagyon! Szia! -fejezte be a beszédét.
-Rendben, én is téged! Szia! -köszöntem el tőle én is, és letettem.

Nagyon örültem, hogy végre történik velem valami új, és hogy elutazhatok. Azonnal jobb kedvre derültem, majd letettem magam mellé a telefonomat, és feljebb hangosítottam az eddig fölöslegesen működő televíziót. Nyomkodtam egy kis ideig a gombokat, amíg meg nem láttam magam a képernyőn. Éppen a híradó volt.

-Ezt a felvételt egy londoni lakos vette fel a telefonjával, amikor meglátta, hogy valaki öngyilkos kísérletre készül. Amint látható, egy 14 év körüli lány próbált leugrani egy elhagyatott bérház 11. emeletéről, -az hát, 14 év. Felháborítónak tartom, ezt az egészet. Világ életemben fiatalabbnak néztek, a magasságom miatt. Utálom.- , amikor valaki a segítségére sietett és megmentette Őt. Olyan 10-15 ember volt a szem tanúja ennek az esetnek. Mindenki rémülten figyelte, hogy mi fog történni. -ha rajtuk múlt volna, már rég halott lennék. Mi az, hogy mindenki rémülten figyelte? Ennyit a társadalmi összetartásról.- Ezután a felvétel véget ér, és bejelentették az esetet a rendőröknek, ami után mi is kimentünk a helyszínre. Sikerült a megmentővel egy interjút csinálni. -ekkor Nate jelent meg a műsorban.
-Igazából még soha nem találkoztam vele, de muszáj volt megmentenem. Nem bírta volna el a lelki ismeretem, ha úgy ugrott volna le, hogy nem teszek meg mindent az érdekében, hogy ne ezt az utat válassza. -szavai nagyon jól estek. Legalább egy valakit még a normálisak közé lehet sorolni.- Azt viszont nem tudtam meg pontosan, hogy miért akarta ezt tenni. Látszódott rajta, hogy megbántották. Pedig egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megérdemelte. Megkérdeztem a nevét, és azt mondta, hogy Marie-nek hívják. -Uram Isten. Tényleg, ezt hazudtam neki. De akkor mégis hogy talált meg az interneten? Gondolom Harry elmondta, hogy mi az igazi nevem.- Aztán egyszer csak eltűnt, és nem tudok semmit róla azóta. Ezt a rendőrös dolgot sem értem. Nem kell ennek ekkora felhajtást keríteni. Minden rendbe jött és ez a lényeg. -hál' Istennek, ennyi volt az egész, és nem adott ki több információt rólam. Nagyon hálás vagyok Nate-nek, és mindezt muszáj lesz megköszönnöm neki.

Kikapcsoltam a készüléket, majd elővettem a Szürke ötven árnyalata könyvemet, amit imádtam. Kinyitottam ott ahol a könyvjelző volt, majd folytattam a történetet. Nem bírtam letenni, csak miután hallottam, hogy anyáék hazajöttek, ezért gyorsan becsuktam, majd felpattantam az ágyról. Elébük mentem, és egy-egy puszival köszöntöttem őket. Zara-nak segítettem levetni a szandálját, majd elvittem kezet mosni. Anya addig bement a konyhába és elkezdte kipakolni a bevásárló szatyorból a dolgokat. Minden nap ez ment, szóval megszokottan csináltuk a dolgainkat.
Vacsora közben beszélgettünk, én meg felhoztam a Manchester-es témát. Megbeszéltük, hogy mához egy hétre elmehetek vonattal. Nagyon örültem ennek az egésznek, és nem tudtam hova tenni, ezt az érzést. Kaja után megfürödtünk, én bevettem a felírt gyógyszereimet, amit már rend szerint majdnem 8 éve szednem kell. Néha kevesebbet, néha többet; most pedig az utóbbit teszem. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyi bajom volt a gyógyszer bevétellel. Mindig féltem lenyelni, és amit csak lehetett hagytam elolvadni a számban, de mára már hozzá szoktam. Ezután fogat mostam, és lefeküdtem aludni.

***

Délelőtt 11 óra van, és fél óra múlva indul a vonatom Manchester-be, és utazom And-hez. Éppen egyedül ebédelek, mert ismét nincs itthon senki. Anyáék dolgoznak, Zara a nagymamájánál van, Victorról pedig semmit sem tudok; ugyanis nem túl gyakori nálunk a kommunikálás. A bőröndöt meg két külön táskát viszek még, és már mindegyik indulásra készen áll, és én is végeztem mindennel. Már csak annyi a dolgom, hogy ott jegyet kell vennem, és megvárnom a vonatot. Így hát, amikor megettem az ételemet, felvettem a cipőmet, kezembe fogtam a bőr dzsekimet, -a hidegebb napok miatt- majd kilépve a lakásból magam után bezártam az ajtót, és elindultam.

Szerencsére nem volt messze az állomás, így nem kellett sokat szerencsétlenkednem a cuccaimmal. Megvettem a jegyeket, és kiálltam, várni a vonatot. 

-Grace? -szólított valaki félénken a hátam mögött, mire én megfordultam.

-Nate! -mosolyogtam rá őszintén, mert tényleg örültem, hogy látom. Az egy hét alatt rengeteget beszélgettünk, és nagyon megkedveltem a srácot.

-Miújság? -kérdeztük azonnal egyszerre, mire mind a ketten elnevettük magunkat.

-Nincsen semmi különös, várom, hogy menjek Manchester-be. És veled? Te hogy hogy itt vagy? Hova készülsz?

-Képzeld, én is Manchester-be utazom! 

-Ez most komoly? -bólintottam egyet, hogy elhiggye.- Szépen összehoztuk!

-Hát bizony! Erre is csak mi vagyunk képesek! -nevettem el magam, mire Nate és nevetni kezdett. 

Pár perc múlva meg is érkezett a vonat, amire mind ketten felszálltunk, és természetesen egymás mellett foglaltunk helyet. Egész úton csak nevettünk, és beszélgettünk. Annyi sok közös van bennünk. És amiért nagyon hálás voltam, az az volt, hogy egyszer sem kérdezett Harry-ről, vagy arról, hogy miért akartam öngyilkos lenni.