8. fejezet - Az élet nem szar, csak te vagy az!

Először is; Boldog Születésnapot Harry Edward Styles! El sem hiszem, hogy már 20 éves! Olyan gyorsan felnőtt. Ráadásul január 31.-én volt a Midnight Memories klipnek a premierje. Remélem, hogy mindenki a rekord döntésen dolgozott. Szerintem minden esélyünk meg van arra, hogy sikerül! Mellesleg, nekem nagyon tetszik a videó, ezért egy nagy tapsot érdemel ismét Ben Winston!!! Gratulálok srácok!
Másodszor pedig köszönöm a több mint 700 oldalmegjelenítést! A design pedig szerkesztés alatt áll. A Dare to Dream című blog egyik szerkesztője, Ever munkálkodik rajta! Előre köszönöm neki!
xx Csilla


Te csak egy jelentéktelen senki vagy. Nem érsz semmit, senkinek, és nem érdemled meg, hogy szeressenek. Visszataszító undormány vagy, akit jobb több kilométeres távolságban elkerülni. Soha nem fogsz találni olyat, akinek több lennél egy tartalék barbie-nál. Téged jobb kihasználni, utána a földön hagyni, összetörve. Senki sem mondja neked, hogy szeret, vagy hogy hiányzol neki. Aki még is megteszi, az hazudik. Hazudnak, mert megsajnálnak, a nyomorult életed miatt. Álmodni se merj arról, hogy valaha a középpontban leszel, legfeljebb ha a 'legnevettségesebb' kategóriában indulsz. Na ott nagyon sok esélyed van a győzelemre. Szeretnek veled játszani, amit meg is érdemelsz. Kiközösítenek, mert nem vagy közéjük való. Becsapnak, mert nem akarnak többé a közelükben látni. Valld csak be magadnak, hogy ez mind igaz, és hogy te ezt mind élvezed. Szereted, ha az emberek szemében egy koszos és szakadt rongy vagy. Szeretsz egyedül és depressziósan a szobád sarkában gubbasztani, és amikor senki sem hall, zokogni. Szeretsz megalázva és átverve lenni. Szóval jobb, ha tudsz valamit: Az élet nem szar, csak Te vagy az!

Végre felébredtem, ebből a borzalmas 'álmomból' amit már másodjára megálmodok. Azóta így van, hogy Harry-ben is csalódnom kellett. Szerencsére ma délután hazamehetek, és magam mögött hagyhatom ezt a helyet. Nem titok, hogy mennyire utálok itt lenni, hiszem szinte már ez a második hely, ahol a legtöbb időmet töltöm. Az, hogy most más volt az oka a bent maradásomnak, nem igazán változtatott a helyzetemen. Rettentően mérges voltam a rá a drog miatt, de még is inkább magamra voltam az. Végül is én voltam olyan felelőtlen, pedig köztudott, hogy nem éppen a romatikusságáról és a önzetlenségéről híres Harry. Sokat hallottam az egy éjszakás kalandjairól, de eddig nem igazán érdekelt. Lehet, hogy nem csak nekem adott be drogot, vagy valami hasonló kábítószert, csak hogy könnyebb legyen megszerezni amit akar. Ki tudja, hogy hányat bántott meg. Az is lehetséges, hogy csak arra várt, hogy az abc sorrendbe szedett listáján, végre a 'Grace' nevű lányok is ki lehessenek pipálva. Szerencsére, én nem csináltam vele semmit, és most már nem is szándékozom. Teljesen kiakarom zárni az életemből, de ami még nehezebb lesz; az agyamból is.
Kinyitottam szemeimet, mert hallottam, ahogy valaki bejön. Már tudtam mozogni, hála a gyógytornászomnak, és beszélni is tudtam volna, csak hogy nem akartam.

-Jó reggelt Grace! -jelent meg hirtelen a szemem előtt vigyorogva az ápolónőm. Bevallom, hogy Őt kifejezetten szerettem. Mindig olyan kedves és segítőkész. Lehet vele beszélgetni, és nem csak azért jön be hozzám, mert az a feladata, hanem mert tényleg érdekli, hogy mi van velem. Ami nekem nagyon természetellenesnek tűnik.Viszonoztam kedvességét egy mosollyal, majd azonnal komorrá vált az arcom.- Látom még mindig nem akarsz megszólalni. -nagyot sóhajtott, majd folytatta- A párnádat, viszont megint sikerült teljesen átáztatnod.

Tényleg. Eddig észre sem vettem, hiszen már mondhatni megszoktam a könnyáztatta huzatot. Egy kicsit felemeltem a fejem, ezzel hagyva, hogy kivegye alólam, és kicserélhesse. Amíg nem jött vissza egy újjal, én kezemmel megtámasztottam az államnál fogva a fejemet. Mély levegőket vettem, és amikor fújtam ki, beleremegett mindenem. Még mindig fájt mindenem. Nem csak fizikailag voltak már fájdalmaim, hanem lelkileg is. Akaratlanul is újabb könnyek jelentek meg a szemem sarkában, de gondolkozásom miatt nem tudtak lefolyni. Éreztem, ahogy a csalódottság kezdi lassítani a szívverésemet.

-Ne csináld már Grace! -ült le velem szemben.
-Ashley! -gyorsan megdörzsöltem a szememet, és szívem újra felvette a szokásos ritmust. A szám nagy mosolyra húzódott, ahogy megláttam a legjobb barátnőmet. Régóta nem láttam. Még az általános iskolában lettünk nagyon jóban. Bár igaz, hogy nagyon sok veszekedésünk van és volt is, de mindig számíthatunk egymásra.
-Egyébként szia! -közelebb jött széttárt karokkal. Vettem a célzását, és lassan, de biztosan felültem, mire ő megölelt és adott két puszit köszönésképpen.

Gyorsan beszélgetésbe elegyedtünk, és ezalatt vissza is jött az új párnámmal Loreen, az ápolónő, aki ma hozzám volt beosztva. Mindent elmeséltem neki, amire csak képes voltam. Persze sokszor meg szakítottam a saját beszédemet, egy-egy sírással, de Ash gyorsan közelebb jött, megölelt, majd letörölte a könnyeket az arcomról. Nagyon hálás voltam neki, hogy bejött hozzám, hiszen biztosan van jobb dolga, mint itt lenni, és foglalkozni velem. Elmondtam neki az akkori és a mostani érzéseimet is Harry iránt, mire ő egyetértően hallgatta végig, a hosszú hülyeségeimet. Még nem tudom, hogy mivel fogom neki mind ezt vissza adni, de meg fogom tenni. Mindig megteszek neki mindent, még akkor is ha nem kéri, csak ránézek, és már tudom hogy mit akar. Sajnos nem tudott sokáig maradni, így egy óra múlva, 10 órakor haza is ment, mivel délután kézilabda meccse lesz és muszáj előtte pihennie. Ismét egy öleléssel és két puszival köszöntünk el egymástól, majd ő távozott. Amikor visszafeküdtem az új, és száraz párnámra, rájöttem, hogy ki kell mennem a mosdóba, ami a folyosó végén volt. Gyorsan erőt vettem magamon, és nagy nehezen sikerült kikerülnöm a kényelmetlen ágyból. Jó volt újra sétálni egy kicsit, hiszen öt óra múlva már mehetek is haza.
Kiérve a WC-ből, kezet mostam, majd megpillantottam magam a falon lógó tükörben, és a látvány majdnem lesokkolt. Szemeim alatt vastag, fekete karikákat véltem felfedezni, szemem fehérje tele volt piros érvonalakkal, ami a sok sírásra utalt. A hajam pedig össze-vissza állt. Közelebb hajolva beletúrtam, hátha jobb lesz, de ahogy végighúztam az ujjaim között a tincseket, több hajszál is a kezemben maradt. A rá pillantottam, amikor elfogott a hányinger. Igen, hányingerem volt magamtól. Utáltam, hogy így nézek ki.
Megtámaszkodtam a kagyló két szélébe, és tekintetem a lefolyónál megakadt. Nem bírtam felnézni, nem akartam meglátni ismét magamat ilyen állapotban. Gyorsan újra megmostam a kezeimet, ezáltal e hajszálak is lejöttek. Végig néztem, ahogy magába szívja azokat, majd pár könnycseppet hullatva, újra összeszedtem magamat, és vissza indultam a szobámba.
Szerencsésen bejutottam anélkül, hogy valaki észre vette volna, hogy hogy nézek ki. Próbáltam az arcomat takargatni, és végig a földet bámultam, mivel rettentően szégyeltem magamat. Nagyon fáradtnak éreztem magam, ezért gondoltam lefekszek egyet aludni. Az ágyneműm újra lett húzva, és a hófehér takarón, -amin itt-ott rá volt varrva a kórház neve- a reggelim volt. 'Reggeli', hm vicces, ugyan is még soha nem ettem innen ilyen ételeket, mert egyszerűen undorodom tőlük. Óvatosan megfogtam a sarkát, majd arrébb raktam, hogy ne legyen útban. Ezután leültem a szélére, és lerúgva a talpamról a papucsomat, hanyatt feküdtem az ágyra. Nem takaróztam be, mert melegem volt.
A szememet lecsuktam, de nem igazán tudtam elaludni. Elkezdtem mozgolódni, és forgolódni, és ettől csak még kevésbé sikerült szundítanom. Támadt egy ötletem, és oldalra nyúlva elkezdtem tapogatni, hogy megtaláljam a telefonomat és a hozzá tartozó fül hallgatómat. Sikerrel jártam, majd mikor a kezembe került, feloldottam, majd elindítottam a zenelejátszómat, maximum hangerőn.

'Mikor már a zene szétszaggatja a dobhártyádat, 

de te mégjobban felhangosítod, 

hogy ne érezd a fájdalmat..'

Sikerrel jártam és eltudtam aludni a zene megnyugtató lüktetéseire. Erre pedig akkor jöttem rá, amikor arra ébredtem fel, hogy rezeg a telefonom. Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, és hunyorítva néztem a fényes képernyőjére, amire az 'Anyu' felirat volt írva.

 -Igen? -szóltam bele nehezen.
-Szia! Te aludtál?-kérdezett vissza meglepődve. Nem tudom miért olyan fura, ha az ember alszik.
-Öhm, igen. Miért?
-Csak mert hallom a hangodon. Annyira unod magad, hogy mar csak aludni tudsz, ugye? -nem igazán akartam most elhallgatni a lustaságomra utaló megjegyzéseit, szóval megkértem, hogy térjen a lényegre.- Na, azért hívtalak, mert sajnos nem tudok érted menni 3 órára, ezért megkértem valakit. Szóval annyit kell csak tenned, hogy addigra elkészülsz; felöltözöl, elpakolsz, majd lemész. Harry ott fog várni a kórház előtt, én meg..-mondta volna tovább de, meg kellett állítanom.
-H-hogy ki?! Ugye most csak viccelsz? -hangom majdnem beleremegett, de nem mutathatom ki a gyengeségem, főleg nem anyának.
-Figyelj Grace. Tudom, hogy most nem éppen vagytok puszi pajtások, de muszáj dolgoznom. Nem volt senki más, aki el tudna hozni, és amúgy is Ő erőltette annyira.
-Akkor majd haza sétálok! -vetettem fel az első ötletemet, ami eszembe jutott.
-Na azt már nem! Még csak az kéne, hogy egy óvatlan pillanatban összeess nekem valamelyik utcában. Ki van zárva! Harry hazahoz, és legalább megbeszélhetitek a dolgaitokat -ezt úgy mondta, mintha nekem szándékomban állna megbocsátani neki. Elég nagyot tévedett.- Puszillak, majd otthon találkozunk! De siess mert már fél 3 múlt három perccel!

Igaza volt. Gyorsan elköszöntem tőle, majd kikeltem az ágyból. Egy kis nyújtózkodás után összekapkodtam a cuccaimat és behajigáltam a bőröndömbe. Szerencsére már tegnap este kivették belőlem a 'csöveket' ezért könnyen tehettem meg bármit. Megfogtam egy pólót és a farmeromat, majd elhúzva az ajtó ablakán lévő függönyt, elkezdtem átöltözni a normális gönceimbe.
Nem akartam egy légtérbe kerülni Harry-vel, de tudtam, hogy nincs más választásom, és igazából érdekelne is a magyarázata a cselekedeteire. Összecipzároztam a utazótáskát, majd egy pillantást vetettem a fali órára. Háromnegyed 3 volt pontosan. Túl hamar lettem kész, és nem tudtam mit csinálni. De nem igazán érdekelt, szóval az 'Egy kis friss levegő nem fog ártani' gondolattól inspirálva, fogtam a cuccaimat és kimentem a szobámból. Illedelmesen elköszöntem és megköszöntem mindent, majd hívtam a liftet. Azt mondta anya, hogy előre fog jönni értem Harry, ezért úgy döntöttem, hogy én hátul fogok kimenni, csak hogy ne találkozzak véletlenül hamarabb vele. Egyedül akartam egy kicsit lenni a friss levegőn. Kiértem a kórház udvarából a járdára. Mély levegőt vettem a nem éppen meleg levegőből, majd körbenéztem. Autósok hada haladt el előttem, és mindenhol szerelmes párokat láttam.
A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott, amikor az egyik csókolózó párocskán akadt meg a tekintetem. Az út túloldalán, egy fekete BMW oldalának volt támaszkodva a fiú és a szájában egy szőke, hosszú hajú lány volt. Nem hittem a szememnek, ezért megvártam míg végre szétválnak, hogy biztos lehessek abban, amit látok.
Sajnos nem tévedtem. A lábaim lebetonozták magukat, és csak nyitott szájjal és könnyekkel a szememben figyeltem, ahogy a legjobb barátnőm Harry-vel nevet. Vagy egy teljes percig állhattam úgy, amíg véletlenül a fiú ki nem szúrta, hogy végig ott voltam és őket néztem.. Amikor tekintete találkozott az enyémmel, a mosoly lefagyott az arcáról, és kétségbeesetten engem nézett. Én lassan megráztam a fejemet, majd amikor kiakarta kerülni Ashley-t, hogy odajöhessen hozzám, én elrohantam.

 -Grace! -hallottam, ahogyan utánam kiált, de már késő volt.

 Kezemből kiejtettem a bőröndöm, és csak futottam. Azt sem tudtam a homálytól, hogy merre megyek, de hogy hova?! Na azt főleg nem. Elakartam tűnni, felakartam adni. Véget kellett vetnem mindennek. Nem akartam, vagy is nem voltam képes tovább csinálni mindezt. Elegem volt a sok hazugságból és kétszínűségből, amit mind megkaptam 16 év során. Eszembe jutott egy régi bérház, ahol alig laknak ketten. Könnyen belehet jutni, és van egy tetőtér is, ahol remek kilátás nyílik Londonra. Szerettem oda felmenni, amikor olyan kedvem volt. Mindig megnyugtatott, amikor a vöröses-sárgás nap kelt és nyugodott. Így hát oda vettem az irányt. Elég közel volt, futva meg főleg.
Három perc múlva már a legtetején találtam magam. Szemeimből megállás nélkül potyogtak a könnyek, és nem tehettem ellenük semmit. Remegő lábakkal közelítettem a széléhez. Felnéztem az égre, ami teljesen kék színben pompázott, viszont tele volt itt-ott szürke felhőkkel. Pont olyan volt, mint az én nyomorult életem. Kihasználtnak és gyengének éreztem magam. Szemeimet összeszorítottam, majd visszadöntöttem lassan, alaphelyzetbe a fejemet. Néztem egy ideig, ahogyan balról jobbra, jobbról balra haladnak el a kocsik, és mit sem sejtenek az utasok, hogy mire készül valaki a 11. emeleten, felettük. Nagy levegőt vettem, majd felléptem a szélére.

Ugorj, ha mersz! -játszadozott velem a tudatalattim. Leakartam ugrani, hogy felszabaduljak. Megszabaduljak a kíntól és a szenvedéstől. A lelkem felfrissüljön, és megkapja a megérdemelt új testet. Azt mondjak, hogy a mostani életünkben azt kapjuk, amit az előzőben mi adtunk, hogy tanuljunk az esetből. Szóval ezek szerint én érzelmekkel és szívekkel játszottam. Most meg, az enyémet törik össze.
Kész voltam ugrani. Meg egy utolsó hatalmas, mély levegőt szívtam a tüdőmbe, amitől erős szúró fájdalom jelent meg. Hajamba belekapott a szél, amitől a hideg is kirázott. Jobb lábamat óvatosan előre emeltem, és már majdnem elrugaszkodtam a másikkal is, amikor hirtelen két erős kar ölelte át a derekamat.